13. Fejezet

Sziasztok! Ez a hét nagyon- nagyon lassan telt el... Igazam van? Bár a hétköznapokon pont az ellenkezőjét éreztem, mostanra már hiányzott az, hogy felrakhassam az újabb fejezetet. És, ha már itt tartunk! Van Nektek egy ajánlatom! :) (Magáról a fejezetről nem tudok mit mondani, szerintem magáért beszél! :D Talán csak annyit, hogy most Robert szemszögéből is megismerhetitek milyen volt a visszatérés...) Szóval, az ajánlatom pedig így hangzik: mivel én - pont ezen a héten - végleg befejeztem a történet írását (igen - igen, ennyire előre jártam!) bevezethetünk heti két frisst... De még mielőtt bárki elkezdene önfeledten ugrándozni, jelzem, hogy ennek van egy feltétele. A vasárnapi friss ugyanúgy megmarad, DE ha összejön szerda délután 5 óráig 10 komment, akkor automatikusan megkapjátok az új részt! Szerintem egyáltalán nem kérünk sokat és ha Ti ezt teljesítitek, akkor végre meghallattatik a Ti kérésetek, és heti két részt kaphattok... ;) Természetesen - mint már említettem - a vasárnapi friss rendszerint érkezni fog! Remélem mindezek után jó élmény lesz az olvasás! :D Ajánlott zene a fejezethez: Selena Gomez: Trust in me u.i.: Bepótolom a komik megválaszolását, ígérem!!! :( és nagyon sajnálom, hogy ennyire elmaradtam velük... 13. Fejezet - Robert szemszöge Bizalom Amint leraktam a telefont, Destiny után indultam, aki az erkélyen állva csodálta a kivilágított várost. Hihetetlen nagy boldogság járt át, hogy újra itt van velem, a lakásomban… És meg tudom őt érinteni! Mosolyogva léptem ki a teraszra, miközben felpillantottam az égre. Egy hullócsillag siklott át az éjszakai égbolton. Közvetlenül Destiny mellé álltam. - Mit kívántál? - Titok! - mosolyogott rám. - Ki telefonált? - Ashley. Az egyik legjobb barátom… - kezdtem bele a történetbe, de mivel láttam, hogy Destiny-t egyáltalán nem köti le a mondanivalóm, témát váltottam: - Nem fogod kitalálni, hogy kicsoda Ashley barátja! Dess még mindig szótlanul állt mellettem ezért kénytelen voltam én megválaszolni a saját kérdésemet: - A bátyád, Chace! - Mi van Chace-el? - kapta rám hirtelen a tekintetét. - Pontosan ezt mondtam az előbb, hova figyelsz? - kérdeztem. - A tesód és Ashley, most együtt vannak. - Úgy érted, hogy járnak? - kérdezősködött tovább. - Igen. - bólintottam. - Tehát akkor nem lehet a te barátnőd… - motyogta, leszegett fejjel. Egy pillanatig elgondolkoztam azon, hogy mégis mire célozhat ezzel. Végül óvatosan a vállára tettem a kezem és magam felé fordítottam: - Ezt mégis miből gondoltad? - Egyik nap, amikor a kórházban voltál, megszólalt a telefonod, annyira örültél, hogy ez az Ashley felhívott és azt hittem több is van köztetek! - Nem, nincs! Szigorúan csak barátok vagyunk, méghozzá a legjobbak! - Igen, most már tudom. - közölte, mint egy egyszerű tényt. Hosszasan ácsorogtunk kint a teraszon, miközben én megválaszoltam Destiny végeláthatatlan kérdéssorozatát. Mindent tudni akart Ashley és Chace kapcsolatáról… És a történetbe azt a kis apró momentumot sem felejtettem megemlíteni, hogy én mondtam el Chace-nek, hogy mi történt Destiny-vel. - Én egyáltalán nem akartam, hogy Te emiatt rosszul érezd magad. - mondtam gyorsan, miután észrevettem a tekintetében rejtőző szomorúságot. - Nem! Éppen ellenkezőleg. El sem hiszed mekkora öröm volt újra látni a bátyámat! - De hát, akkor miért sírsz? - Mert… mert, hiányzik! És ő nem láthat, nem ölelhet meg engem. Én láttam a szemében a kétségbeesést, tudom, hogy fáj neki, ahogyan nekem is, de mindkettőnknek el kell fogadnunk, hogy talán soha többé nem találkozunk. - Destiny! Ezt most azonnal verd ki a fejedből! Még nem tudom, hogyan, de ki fogunk húzni a pácból. Ha meg kellett volna halnod, már megtörtént volna. És én éppen azért vagyok itt, hogy segédkezet nyújtsak neked! És… és… Még azt is elfelejtettem, mit kezdtem volna mondani, mert Destiny lassan a derekamra kulcsolta a karját, majd a fejét a mellkasomra fektette. Sejtelmem sem volt, mi lehet ez a hirtelen változás, de nagyon hamar beláttam, hogy őszintén szólva nem is érdekel… Egyszerűen csak ki akartam élvezni, ezeket a csodás pillanatokat. Reggel nagyon korán megébredtem. Rögtön átfordultam a jobb oldalamra, hogy megbizonyosodjak a felől, Destiny még mindig itt van! Itt volt… mellettem! Az egyik könyökömre támaszkodva, sokáig néztem őt. Erős volt a késztetés, hogy megérintsem, de ellenálltam a kísértésnek! Nem akartam őt felébreszteni… Olyan édesen aludt. Az arca most gondtalanságot tükrözött. Az ajkai apró mosolyra húzódtak. A haját, a kis réseken beszűrődő fény, halvány vörösre festette. Bár a göndör tincsei szabálytalanul terültek el körülötte, ő még így is csodaszép volt… mintha egy valóságos angyal feküdt volna ott. Pár perc múlva kinyitotta gyönyörű szép, kék szemét, majd a mosolya még szélesebbre húzódott, miközben felém fordult. Óvatosan kinyújtottam felé a kezem, és egy kósza tincset kisimítottam az arcából. Az ujjaim végigsiklottak puha, hideg bőrén… Éreztem, ahogy beleremeg az érintésembe. Gyorsan elhúztam a kezem, ám Dess hirtelen utánakapott és az arcát a tenyerembe hajtotta. - Nem félek tőled. - mondta csendesen. - Nem teszek olyat, ami okot adhatna a félelemre! - Köszönöm. - Micsodát? - értetlenkedtem. Eszembe jutott, mi történt, mikor legutóbb valamit megköszönt. Csak remélni tudtam, hogy most nem fog ugyanaz újra lejátszódni, és nem megy el… - Most éppen azt, hogy bízhatok benned. Vártam… hogy mi következik most. Vártam, hogy teljenek a percek, amik most ólomsúlyként nehezedtek rám. Vártam… Ám Destiny egy tapodtat sem mozdult. Végig mélyen a szemembe nézett, várva… egy reakcióra. - Bízhatsz bennem. Ígérem! - mosolyogtam. Biztos voltam benne, hogy most már nem megy el. Itt fog maradni velem… Bár pontosan tudtam, hogy ennél több nem lehet köztünk, azt is tudtam, hogy az érzelmeim ellen semmit sem tehetek! Képtelen vagyok letagadni előtte azt, amit iránta érzek… Én a konyhában sürögve szerettem volna, valami ehetőt összehozni reggelire, amin Destiny igencsak jól mulatott. Néhány instrukcióval ellátva próbálta megkönnyíteni az ügyetlenkedésemet, de be kellett látnunk, hogy a helyzet reménytelennek bizonyult. Miután levettem a tűzhelyről a teljesen szénné égett rántottának nevezett valamit, Dess hangos nevetésben tört ki. - Jól van. Azt hiszem a főzés nem az én szakterületem. Valami ötlet, kedves főszakács kisasszony? - Hmm… Van! - jelentette ki vidáman. - Házhozszállítás. - Tökéletes! - szalutáltam, majd a telefonomért indultam a nappaliba. Egy fél órán belül meg is érkezett a reggelim. Kényelmesen megterítettem, aztán nekiláttam a rántottának, és egy második bögre kávénak. Destiny, bár végig szemben ült velem, ő még csak egy falatot sem ehetett. - Ez jobban néz ki, mint a tiéd! - bökött a tányéromra. - Rendben, felfogtam. Még csak a konyha közelébe sem megyek. - Azt jól is teszed! - helyeselt, egy hangos kacaj kíséretében. Kivételesen vidámnak tűnt ezen a mai napon. Úgy látszik, ez az egész mesébe illő fordulat, mindkettőnket merőben megváltoztatott. Nagyon régen éreztem magam ennyire felszabadultnak. Destiny a legjobbat hozza ki belőlem és mellette igazán önmagam lehetek…