14. Fejezet

Sziasztok!

Egy újabb hét elteltével kapjátok meg a 14. fejezetet. De mindenekelőtt szeretnénk megköszönni, azt a 9 kommentet, ami jött. Ez is valami! :) Persze az ajánlat továbbra is él: ha megvan a 10 komment szerdáig, akkor egy héten két friss résszel boldogítunk Titeket. Szóval hajrá!!!

Csak rajtatok múlik…

Most pedig néhány szót magáról a fejezetről: Destiny szemszög következik. És emellett feltűnik az Evans család még egy tagja… és éppen ezért, már előre látom, mennyi megválaszolatlan kérdést fogok okozni ezzel a fejezettel, de ígérem, hogyha elérkezünk a végéhez, akkor egyetlen lezáratlan esemény sem marad. Szóval türelem! Előbb-utóbb mindenre megkapjátok a választ.

A másik dolog, ami szót érdemel az a cím: nézzétek el nekem, hogy egy kissé faramucira sikeredett, és ennek ellenére szeretném leszögezni, hogy ez nem csak úgy égből pottyant, hanem van jelentéstartalma! ;)

Na, azt hiszem éppen elég lesz, hiszen már most egy kisregényt olvashattok és a fejezet még el sem kezdődött…

Jó olvasást és a véleményeteket ne tartsátok magatokban, inkább osszátok meg velünk! :)

Ajánlott zene: Cecilia Westbrook: New Moon Song

14. Fejezet - Destiny szemszöge

Új fejezet

- Robert! És most mi lesz?

- Mire gondolsz egész pontosan?

- Hát… mit fogunk csinálni? Egyszerűen megvárjuk, míg felébredek?

- Nem azt mondtad, hogy van egy angyalod? Ő nem tud segíteni?

- Már egy ideje nem mutatkozott előttem. Azt hiszem, rá nem számíthatunk…

- Rendben. Akkor nekünk kell kitalálnunk valamit.

Ezen muszáj volt mosolyognom, bár tudtam, hogy ez az egész beszélgetés nem egy kellemes téma.

Mindenképpen tenni akartam valamit. Kizártnak tartottam, hogy tehetetlenül üljek és várjak a csodára…

Szükségünk volt egy megvalósítható ötletre, méghozzá minél előbb.

De mindenekelőtt, szerettem volna véghezvinni egy tervet, amit már majdnem egy hete fontolgatok. Konkrétabban, Chace látogatása óta…

Minden egyes nap, ő járt a fejemben. Újra látni akartam. Újra találkozni vele! És ebben, mindössze egyetlen ember lehetett a segítségemre.

- Szeretnék kérni tőled egy szívességet! - fordultam vissza Roberthez, amint meguntam az ablakból elém táruló városképet.

Épp, valami papírok után kutatott a nappaliban.

- Hmm… Hallgatlak! - mondta, de még csak rám sem nézett. Még mélyebbre merült a szekrény tartalmának feltérképezésében.

- Mit keresel ennyire? - nevettem el magam.

- Ezt! - mutatott föl egy lapot, majd becsukva a szekrény ajtaját, leült és kezébe véve egy tollat rám szegezte a tekintetét.

Teljes bizonyossággal állíthattam, hogy a papíron nem volt semmi. Fogalmam sem volt, mire készül. A kíváncsiságom nem hagyott nyugodni…

Leültem mellé, és a pillantásom először a fehér lapra, majd Robertre szegeztem.

- Szépen összeszedünk mindent, amit eddig az állapotodról tudunk. - válaszolta meg a kimondatlan kérdésemet. - De akartál kérni valamit!

- Igen. Szeretném újra látni a bátyámat. Hallani a hangját, vele lenni… Hiányzik!

- Oké. És én ebben, hogy segíthetek?

- Mivel te ismered Ashleyt, valószínűleg Chace-t sem lesz nehéz megtalálni.

Valamivel dél után elindultunk Ashley lakására. Robert ma úgynevezett szabadnapot kapott és így az egész nap a rendelkezésünkre állt.

A délelőtt nagy részében, azon agyaltunk mi minden történt velem a kómába kerülésem óta.

De nem jutottunk túl sokra, így úgy döntöttünk kicsit kiszellőztetjük a fejünket. Pontosabban elindultunk Ashleyhez.

Egy nagyon magas épület előtt parkoltunk le. De, ennél jobban nem tudtam szemügyre venni, mert Robert egyből elindult a bejárathoz.

A kilencedik emeleten szálltunk ki a liftből és a 27-es számú ajtó előtt állva vártuk, hogy kinyissák előttünk.

Ám odabentről nem jött válasz. Hosszú percek teltek el, de senki nem nyitott ajtót.

- Sajnálom. Úgy látszik nincs itthon. - nézett rám Robert, bűnbánóan.

Majd egy szó nélkül, megfordult és megnyomta a lifthívó gombját.

- Várj! - szóltam utána. - Azt hiszem, van egy ötletem.

Megvártam, míg visszajön hozzám, majd beavattam az elméletembe:

- Ugye, én képes vagyok egyik pillanatról a másikra megváltoztatni a helyemet. Esetleg, be tudnék jutni a lakásba, hogy biztosak lehessünk benne, tényleg nincs itthon.

- Úgy látom, ez nagyon fontos neked. Próbáljuk meg!

- Kösz, csakhogy van itt aprócska zökkenő.

- Mégpedig?

- Ha valahova el akarok jutni, teljes pontossággal kell magamban elképzelnem az adott helyszínt. De nekem fogalmam sincs, hogy néz ki Ashley lakása.

- Óh, oké. Szóval, mit szólsz a nappalihoz?

- Tökéletes. - bólintottam, aztán lehunytam a szemem.

- A szobában a halvány bézs és a lila színek uralkodnak. Van egy tört fehér kanapé, kis sötét -, és világos lila díszpárnákkal. A mögötte lévő falat, fehér és lila hullámok díszítik. Egy halvány barna szőnyeg van a jobb oldalon, az ablak felől, amit egy vajszínű függöny rejt el. A szoba másik oldalán pedig egy étkezőasztal áll. Azzal szemben egy tükör…

Pár perc múlva kinyitottam a szemem. A látvány, ami elém tárult egyszerűen lenyűgöző volt. Minden úgy nézett ki, ahogy az Robert elmondása alapján kialakult a fejemben.

A nappaliból nyíló ajtó szerencsére nyitva volt. Így hát, nekiláttam a lakás feltérképezésének.

Először a konyhát találtam meg, majd felfedeztem a folyosó végén lévő fehér ajtót.

Innen nem volt tovább… Az ajtó csukva, tehát nem juthatok be.

Lassan odaléptem és hallgatózni kezdtem.

Biztos voltam benne, hogy női hangot hallok. Majd egy férfi is megszólalt. Méghozzá egy nagyon ismerős férfihang…

Aztán, a hangok egyre közelebbinek tűntek. Másodpercek múlva pedig az ajtó is kinyílt. Egy nő, valószínűleg Ashley lépett ki és ment el mellettem.

A résnyire nyílt ajtón, bár csak egy pillanatra, de láttam az arcát. Biztosan tudtam, hogy Chace az!

Gyorsan "visszamentem" Roberthez…

- Most csengess! - mondtam, mire zavartan tekintett rám, de megnyomta a csengőt.

Nem telt bele öt perc, és Roberttel Ashley nappalijában foglaltunk helyet.

- Szia. - jött be Chace, majd leült velünk szembe. - Miben segíthetek?

Robert, úgy tett, mintha kinézne az ablakon, de ő rám nézett, valami segítségért.

- Kérd meg, hogy meséljen rólam!

Egy aprót bólintott, majd visszafordult a bátyámhoz.

- Igazából Destiny-ről szeretnék beszélni veled. Tisztában vagyok vele, hogy nagyon hihetetlen… De az a kevés idő, amit együtt töltöttünk, nagy hatással volt rám. Szeretném őt jobban megismerni.

- Ez érdekes! Még soha senki nem mondott ilyet a húgomról… Tudod ő mindig is egy csendes természet volt és a táncon kívül semmi sem érdekelte igazán. – nevette el magát.

Ahogy lefestette a személyiségemet, akaratlanul is felvillant bennem egy-egy emlékkép azokról az időkről. Hiányzott a tánc, nagyon is! De most tudtam, hogy nem ez a legfontosabb. Jelen pillanatban az életemért kell küzdenem…

Robert újra felém fordult és rá kellett jönnöm, hogy valamilyen reakciót vár tőlem. Hirtelen magam sem tudtam, mi lenne az, amit tudni szeretnék. Nekem bőven elég volt az is, hogy ilyen sok idő elteltével, végre ismét láthatom és szemben ülhetek vele, holott tudtam, hogy ő ebből semmit nem érzékel.

Mire feleszméltem a gondolataimból, Robert és Chace már egy újabb kérdés-felelet játékba kezdtek, aminek én kifejezetten örültem. Már nem kalandoztam el. Sokkal inkább figyeltem a bátyám válaszait.

Mintha ez a három év meg sem történt volna. Még ez sem tudta tönkretenni a kettőnk között lévő kapcsolatot. Chace hangjából tökéletesen kihallottam azt, mennyire büszke rám, de emellett a félelem is felcsendült, hogy talán soha többé nem láthat…

Sokáig beszélgettek, aminek én kifejezetten örültem. Rob néha-néha megakadt, ezért muszáj voltam én feltenni egy kérdést. Ilyenkor úgy éreztem, mintha én folytatnék eszmecserét Chace-el. Robert minden egyes kérdésemet belefűzte a mondanivalójába.

Olyan volt, mintha egy új fejezet nyílt volna az életemben, mind a család, mind a szerelem terén…

Roberttel a hazavezető úton nem szóltunk egymáshoz.

A lakásba érve azonban megeredt a nyelvem, és nem győztem meghálálni neki a mai délutánt.

A szóáradatomat a csengő zavarta meg.

Robert gyorsan az ajtóhoz sietett, miközben rám nézve a mutatóujját a szája elé tette, ezzel jelezve, hogy maradjak csendben.

Bólintottam egyet, majd az ajtó kitárult egy számomra idegen férfi előtt.

- Peter! Minek köszönhetem a látogatásod? - kérdezte és kezet fogott a férfivel.

- Szia. Egy szívességet szeretnék kérni tőled! - amint ezt kimondta, mögüle egy szőke hajú kislány bújt elő, de még mindig az apja lábába kapaszkodva.

- Szia Rob! - köszönt udvariasan és kis mosoly jelent meg a szája szegletében.

- Szia Fiona. Szóval, vigyázzak rá? - nézett újra a férfire.

- Csak ha nem gond… Tudod Jenny-nek a lányok iskolájában van dolga, nekem pedig el kell mennem. Te vagy az utolsó, akire számíthatok.

- Persze, nem gond. Itt maradhat! Vigyázni fogunk… fogok rá.

- Óh, oké. Akkor köszönöm. 8-ig itt vagyok érte. - majd a kislányhoz fordult: - Tessék, szót fogadni Robertnek.

Egy puszit nyomott a feje búbjára, elköszönt Roberttől, majd már itt sem volt.

Hirtelen arra eszméltem fel, hogy Fiona és Robert kézen fogva közelednek felém.

A lány egyenesen az én szemembe nézett… Majd megrángatta Robert pólóját.

- Rob, Rob! Ő kicsoda? - kérdezte és közben rám mutatott.

Ashley nappalija: