3. Fejezet

Sziasztok!

Megint hétfő van... Egy jó kis hétvége után nehéz az iskolában elkezdeni a hetet, de ha hétfő, akkor a Szerelem a végzetem blogon egy újabb fejezet örvendeztet meg Titeket! :)

Na ennyit a fantáziadús bevezetőről és akkor most térjünk át a fejezetre! ;) Destiny szemszög következik, amiből kiderül, ő hogyan élte meg a felejtést, majd pedig egy viszontlátást... De, hogy mi történik a kettő között? Az kiderül, ha elolvassátok a fejezetet. :P

Ami pedig engem illet - hiszen előző héten kértem, hogy szorítsatok nekem - a nyárra kaptam egy számomra nagyon kedvező "munkát". Gyakornokként fogok tevékenykedni egy ifjúsági magazinnál! :) Mivel később majd szeretnék elhelyezkedni ezen a térén, ez egy nagy lehetőség számomra és egy hete ezért voltam annyira feldobódva!

Viszont mára már biztos elegetek lesz belőlem, úgyhogy már csak annyit: jó olvasást! :)

Csók, puszi: Ivcsi

Ajánlott zene: Kovácsovics Fruzsina - Csak egy idegen

3. Fejezet – Destiny szemszöge

Csak egy idegen!

A szemem makacsul csukva tartottam. Bármennyire is kíváncsi voltam, ki ül az ágyamnál, nem akartam kinyitni a szemem és ezzel együtt szembenézni a valósággal. Sokkal inkább szerettem volna még egy kis időt eltölteni a saját magam kreált álomvilágomban.

Az a valaki, aki töretlenül – hosszú órákon át – az ágyam mellett ült és fogta a kezem, hihetetlen nyugalommal töltött el. A puszta jelenléte. A szuszogása, ahogy a levegőt vette, a keze apró simogatása. Bár nem láttam, legbelül mégis éreztem, hogy fontos a számomra… De bármilyen erősen is kutattam az agyamban, hogy felidézzem az arcát, egyszerűen nem ment. Nagyon fáradt voltam és hamarosan újra át is adtam magam az egyre jobban rám nehezedő álmosságnak…

Mikor újra magamhoz tértem, a legelső dolog, amit a külvilágból érzékeltem, az a kezem üressége volt… Ökölbe szorítottam, majd újra kinyújtottam, de ezzel is csak az iménti gyanúmat támasztottam alá: már nem éreztem az ismeretlen érintését a bőrömön. Most először nyitottam ki a szemem és amint megszoktam az erős fényt, csak ez után tudatosult bennem, hogy pontosan hol is vagyok. De, hogy miért, azt nem tudtam volna megmondani.

Világ életemben utáltam a kórházakat. Kicsi korom óta. Most mégis egy kórteremben, egy kórházi ágyban, egyedül feküdtem. Arról nemigen volt fogalmam, hogy hogyan és főleg, hogy mikor kerültem ide… Bármennyire is próbáltam felkutatni a tegnap este képeit, azokat mintha egy az egyben kitörölték volna.

Óvatosan felültem az ágyban, majd végigpásztáztam a szememmel a szoba minden egyes pontját és magamat. A kórteremben nem volt semmi érdekes: fehér falak, egy ablak, amin keresztül a nap fénye bevilágította az egész helyiséget. Az ágyam mellett közvetlenül egy szék állt. Biztosra vettem, hogy az idegen, ezen a kényelmetlennek látszó széken töltötte az egész éjszakát, csakhogy velem legyen és vigyázhasson rám. De, hogy mégis ki lehetett, arról sejtelmem sincs. A gondolataimból a kézfejemben érzett enyhe szúrás zökkentett ki. Egyből a fájdalom irányába kaptam a tekintetem. Infúzióra voltam kötve. Legszívesebben azonnal kitéptem volna a tűt a bőrömből, de inkább, mint aki beletörődött a sorsába, visszadőltem a párnámra és vártam, hogy valaki méltóztasson engem is útba ejteni és elmagyarázni mit keresek itt!

Nem tudom mennyi idő telt el, de nem sokkal később egy orvos lépett be az ajtón, egy nővér-gyűrűvel karöltve. Egyből felültem és úgy vártam, milyen „ítéletet” kapok.

- Jó napot! – üdvözölt a doki, mikor kórlapomhoz lépett és elmerülten tanulmányozni kezdte.

- Magának is. Mikor mehetek haza? – tértem mindjárt a lényegre.

- Ilyen rossz itt nálunk? – kérdezett vissza és most először – mióta bejött – rám nézett.

- Dehogy, csak tudja nem igazán emlékszem, miért, mikor és hogyan kerültem ide… - amint rájöttem, mekkora hülyeséget csinálok azzal, hogy ezt mind egy orvosnak mondom, elharaptam a mondatot.

De már késő volt. A doki egyre közelebb jött hozzám, majd közvetlenül az ágy mellé állt. A homlokomra helyezte a tenyerét és finoman hátranyomott, hogy vízszintbe kerüljek. Elővett a köpenye zsebéből egy kis lámpát, majd egyenesen a szemembe világított… ezek után még apró vizsgálatok sora következett. Semmit nem tudtam leolvasni az arcáról. Se jót se rosszat…

- Hogy értette, hogy nem emlékszik semmire? – kérdezte pár perc hallgatás után.

- Úgy, ahogy mondtam. Nem tudok rá visszaemlékezni mi miatt kerültem ide, hogy ki hozott be és őszintén szólva azt sem tudom, mióta vagyok itt.

- Az utolsót én is megválaszolhatom. Tegnap este tíz óra körül hozták be, most pedig délután két óra van. Jó sokat aludt – mosolyodott el.

- Rendben. De miért vagyok itt?

- Erről csak annyi információm van, hogy sokkos állapotban került be tegnap éjjel, de hogy ezt mi váltotta ki, azt nem tudom megmondani.

- Köszönöm.

- De… úgy látom, már sokkal jobban van, leszámítva ezt a kis amnéziát. Valószínűleg csak a sokk utóhatása lehet.

- Akkor még ma hazamehetek? – vágtam az orvos szavába.

- Igen. Mindjárt megírom a zárójelentést – azzal hátat fordított nekem és a nővérkékkel együtt távozott.

Boldogan pattantam ki az ágyból, majd gyorsan magamra vettem a szék háttámlájára akasztott ruháimat és magam mögött hagyva az ideiglenes szállásomat a recepcióra indultam. Kisebb kitérő után, sikeresen megtaláltam, ahol a nevemet bemondva átvettem a zárójelentést és a kijárat felé indultam. Az ajtón kilépve, mélyen magamba szívtam a Los angelesi levegőt, majd hazafelé indultam…

Mikor beléptem a lakásomba, hirtelen egy furcsa érzés fogott el. Mintha nagyon rég be se tettem volna a lábam, ezekbe a szobákba. Kíváncsian néztem körbe és tényleg olyan volt, mintha most először járnék itt. A kis felfedező utam végén a konyhába mentem és főztem magamnak egy teát. A tévé elé telepedve kortyoltam el a forró italt.

A tekintetem megakadt az asztalon heverő papírokon. Érdeklődve nyúltam utánuk és a tanulmányozásukba kezdtem. A színházi papírjaim voltak, amiket a válogató után kaptam. A darab forgatókönyve, külön kiemelve a tánckar részei. Ekkor döbbentem rá, hogy holnap reggel a színházban kell lennem és délután az egyetemi jelentkezésemet is el kell intéznem.

Nem igazán találtam semmi olyat a tévében, ami lekötné a figyelmemet. Inkább bekapcsoltam a laptopot és elmerültem a világháló rejtelmeiben. Minden hírt, amiről az utóbbi négy napban lemaradtam, szépen elolvastam. Még apuval is sikerült beszélnem, és ez felébresztett bennem valamit… Eszembe jutott a másik ok, amiért Los Angelesbe költöztem. Az egyik, az iskola volt, a másik pedig, hogy a három éve nem látott testvéremmel újra felvegyem a kapcsolatot. Amint letettem a telefont, a sírógörcs határán álltam. Hiányzott a bátyám és minél előbb meg akarom őt találni! Bármi áron. Szükségem van rá. Csak most kezdtem el érezni, mennyire egyedül vagyok. Teljesen egyedül ebben a lakásban, ebben a városban.

A délután további része hihetetlen gyorsasággal telt el. Vettem egy fürdőt, majd befeküdve a jó meleg, puha ágyba hamar győzedelmeskedett felettem a fáradtságom, annak ellenére, hogy az utóbbi másfél napot végig alvással töltöttem. Ám hiába sikerült könnyen elaludnom, az éjszaka egyáltalán nem telt nyugalmasan. Nagyon sokszor felriadtam egy-egy rossz, álmomban megjelenő képtől. Először anyuval álmodtam. Nem tudnám visszaidézni pontosan miről volt szó, vagy mi történt, de egy valamit biztosan tudtam. A nyakláncomnak, amit tőle kaptam fontos szerepe volt. Amikor felriadtam, egyből a nyakamhoz nyúltam. Megnyugodtam, hogy a lánc még mindig a nyakamban lóg...

Fogalmam sincs, hogy hogy és főleg, hogy mikor aludtam el, de reggel kipihentem ébredtem. Mindenre emlékeztem, ami az éjjel történt, csak arra nem, hogyan sikerült elaludnom… De gyorsan túlléptem ezen az apró emlékezetkiesésen és készülődni kezdtem, hogy a megbeszélt időpontra a Music Center-ben lehessek. Nem szerettem volna elkésni, már az első napon… Csakhogy a tervem nem jött be. Eleve késésben voltam, mikor kitettem a lábam a lakásomból és ez az utcára érve csak fokozódott. Teljesen belefeledkeztem a kezemben lévő papírokba, ahelyett, hogy a lábam elé néztem volna.

Hirtelen beleütköztem valakibe, aminek következtében az összes irat a földön landolt.

- Nagyon sajnálom! Fogalmam sincs, mi történt. Nem néztem a lábam elé – hadartam, de nem néztem az illető szemébe, vagy egyáltalán rá. Rögtön lehajoltam, hogy gyorsan összeszedjem az elejtett cuccom, mielőtt még a hömpölygő embertömeg nagyobb kárt tesz benne. Meglepve vettem észre, hogy akinek az imént nekimentem mellém guggol, és egy kupacba kezdi gyűjteni a papírokat. Akaratlanul is mosolyra húzódott a szám és csupán csak egyetlen másodpercre, de rá néztem. Idegen volt, mint ahogy egész Los Angeles, mégis úgy éreztem ismerem őt.