17. Fejezet

Sziasztok!

Na, hol is hagytuk abba??? Hát ott, hogy Robert nem túl fényesen fejezte ki magát, abban a dologban, ami Destiny számára most, jelen pillanatban a lefontos kérdés. Vajon, hogy alakul a továbbiakban kettejük kapcsolata és a másik szerelemes párunk kapcsolata miként folytatódik?

A 17. Fejezetről egy pár háttérinfó: a címből láthatjátok, hogy 1. rész, így a következő héten folytatódik a fejezet. Másrészt Robert szemszög következik. :)) A fejezet végére érve pedig sok-sok képpel örvendeztetlek meg Titeket!

És kérek mindenkit, hogy maradjon higgadt! Mindennek meg van az oka. :D De azért kíváncsi vagyok kinél, milyen érzelmek törtek elő, úgyhogy várom a kommenteket! ;)

puszi, Ivcsi 

 17. Fejezet – Robert szemszöge

Esküvő és más bonyodalmak I.

Destiny szemében valami furcsa csillogást fedeztem fel. Egyetlen szó nélkül szakította ki magát a karomból, majd egy hangos puffanással bevágta maga mögött a fürdő ajtaját. Értetlenül néztem utána egy hosszú percig... Fogalmam sem volt, mi történhetett, de elkönyveltem az esküvő miatti idegességének, Dess viselkedését.

Én már a konyhában készítettem a reggeli kávénkat, mikor kilépett a fürdőszobából. Csupán csak egyetlen pillanatra, de találkozott egymással a tekintetünk... Semmit sem változott a reggeli ébredés óta. A pillantása ugyanolyan szúrós volt. Elfordult tőlem, majd beviharzott a hálóba.

Elképzelésem sem volt róla, hogy mi válthatta ezt ki belőle.

A gondolataimba merülve ültem a kanapén és vártam Destinyt, hogy végre kijöjjön. Közben elkortyoltam a kávémat...

Az elmúlt hetekben alig volt alkalmam beszélgetni Destinyvel. Éreztem, hogy valami megváltozott, de abban tökéletesen biztos voltam, hogy nem az érzelmek terén. Biztos voltam benne, hogy még mindig szeret, ahogyan én is őt, annak ellenére, hogy mostanában ezt nem igazán hangoztattam.

Viszont ma reggel sikerült újra megbántanom. Szinte biztos voltam benne, hogy azért ilyen rideg, amiért újra felhoztam a baba témát.

Most már őszintén féltem attól, hogy, bár hiába bizonyítom neki az érzelmeimet, egyszer pont ezek miatt a beszélgetéseket miatt fogom elveszíteni...

Az elmélkedésemből az ajtó nyitódása zökkentett ki.

- Most hová mész? – ragadtam meg a karját, mikor elsétált előttem, az összes cuccával együtt.

- Mégis mit gondolsz? – kérdezett vissza és végigmutatott a ruhazsákon, amiben feltehetőleg, az a ruha volt, amit majd az esküvőn fog viselni.

- De hát még bőven van időnk.

- Igen Robert, csakhogy én egy percig sem bírok tovább itt maradni!

Értetlenül néztem rá. Hirtelen úgy éreztem valami eltört kettőnk között és pontosan tudtam, hogy erről én tehetek!

Leroskadtam a kanapéra és csak figyeltem, ahogy Destiny kisétál a lakásomból és talán ezzel együtt az életemből is...

A templomhoz így, már egyedül érkeztem. Amint kiszálltam az autóból, senkivel sem törődve indultam el a bejárat felé, miközben a templom minden egyes feldíszített részletét megfigyeltem. Gyönyörű fehér virágok mindenhol és egy vörös szőnyeg, amin most én is lépdeltem. Csodaszép volt az egész. Akaratlanul is elképzeltem, hogy mi lenne, ha erre az esküvőre nem tanúként, hanem vőlegényként érkeznék...

Miközben egyenesen Chace felé tartottam, a szemem megakadt egy elegáns, aranyszínű ruhába bújtatott nőn. Tudtam, hogy Destiny áll előttem, mégsem néztem fel rá. Egyre közeledtünk, ám ahelyett, hogy egyikünk is megállt volna, lassan elsétáltunk egymás mellett.

Kissé csalódott voltam. Őszintén fájt, hogy Destiny lényegében levegőnek nézett.

- Szia – súgtam oda Chace-nek, amint mellé értem.

- Ez meg mi volt? – mutatott a húga felé.

Csak megráztam a fejem. Nem volt hozzá erőm, hogy azon agyaljak, mit is rontottam el az elmúlt pár órában...

Néhány perc elteltével Destiny velem szemben, bár jóval messzebb tőlem megállt és – ahogy a teremben mindenki – Ashleyt várta...

A gondolataimat az orgonából felcsendülő, ismerős dallamok törték meg. A sorok közt ülők mind, egytől egyig felálltak, majd a tekintetüket a templomkapu felé fordították. Én is hasonlóan cselekedtem, de egyre sűrűbben pillantgattam Destinyre is. Meglepetten vettem tudomásul, hogy ő is hasonló mozdulatokat tesz az irányomba. Elmosolyodtam, mikor több percnyi szemezgetés után, már képtelenek voltunk elszakadni egymástól...

Eközben Ashley is megérkezett az oltárhoz. Az apja megveregette Chace vállát, majd átnyújtotta neki a lánya kezét. Ash mosolya még szélesebb lett, amint belekarolt a leendő férje karjába. A zene elhalkult, ők pedig a pap felé fordultak, ami a szertartás kezdetét jelentette...

Ashley meseszép volt. A ruhája hófehér, a haja egy gyönyörű kontyba volt összefogva, melyet a csokrához illő, apró kis virágok díszítettek. De Chace is kifogástalanul nézett ki. Bézs színű öltöny, fehér inggel és hasonlóan fehér virággal.

Tudtam, hogy különleges esküvőt szeretnének. Kicsit megidézni a régmúltat. És ez mind Ashley, mind Chace öltözékében, mind pedig a szertartás hangulatában visszaköszönt.

Csak most vettem észre, hogy Ashley arcát egy vékony fátyol is takarja. Chace lassan hátrahajtotta a most már feleslegessé vált anyagot és mélyen a mennyasszonya szemébe nézett.

Egy pillanatig az kívántam, bárcsak Chace helyében lehetnék, és egy ilyen csodálatos nővel állhassak az oltárnál. Ám azonnal meggondoltam magam, mikor Dess mellém lépett. Oda, ahová eredetileg is állnia kellett volna, hiszen ő a bátyja tanújaként van itt az esküvőn.  Összekulcsolta az ujjainkat, a fejét pedig a vállamra hajtotta, de a szemét egy percre sem vette volna le a bátyjáról. Hihetetlen megkönnyebbülést éreztem.

Amint a pap feltette azt a bizonyos kérdést, először Chace-nek, majd Ashleynek, mindkettejük szájából egy nagyon határozott igen hallatszott. Ezután Chace egy jelentőségteljes pillantást vetett a húgára, aki azonnal átnyújtottam neki, az Ashley ujjára tökéletesen illeszkedő jegygyűrűt. Én is hasonlóan tettem Ashleyvel, és most én adtam oda az ékszert.

Már csak egyetlen dolog maradt hátra: az első csók, amit férj és feleségként váltanak egymással...

Talán egy kicsit túlságosan is belemelegedtek a dologba, ugyanis a templomban lévő vendégek, már hosszú percek óta tapsoltak. Arra figyeltem fel, hogy a még mindig mellettem álló nő, ahelyett, hogy tapsolna, rendületlenül az én arcomat fürkészi.

Nekem sem kellett több. Azonnal birtokba vettem az ajkait és csak akkor engedtem ki a karjaim közöl, mikor Chace és Ashley mosolyogva elvonultak mellettünk.

Követtük őket Destinyvel az esküvői parti helyszínéül választott kastélyba. Ám amint, az ifjú házasok után kiléptünk a templomból, mi sem úsztuk meg a virágesőt. Apró, rózsaszín ruhás kislányok álltak sorfalat és fehér kosárkájukból szórták a rózsaszirmokat az érkezőkre.

Mosolyogva tettük meg az utat a kocsiig. Destiny arca csak úgy ragyogott. Nem tudtam, hogy mi miatt bocsájtott meg, de abban tökéletesen biztos voltam, hogy most már egyetlen percet sem akarok eltölteni nélküle.

- Sajnálom... – fordult felém hirtelen, mikor megálltam egy piros lámpánál.

Kérdőn néztem rá. Elképzelésem sem volt, miért mondta ezt pont most.

-... a reggelt – folytatta. - Azt hiszem, kissé túlreagáltam a dolgot. Nem kellett volna csak úgy elrohannom... Meg kellene magyaráznom, de nem megy – hajtotta le a fejét és én pontosan tudtam, hogy miért!

- Dess – nyúltam az álla alá. – Kérlek, ne sírj. Majd elmondod, ha késznek érzed rá magad. Én türelmes leszek.

Bíztatóan mosolyogtam rá, majd a gázra lépve, követtem az előttünk haladó limuzint.

Az út további részében Destiny egy szót sem szólt, de biztató jelnek tűnt, hogy nem hallom sírni...

Ashley ruhája: 

Chace...:

Destiny ruhája:



















A jegygyűrűk:

16. Fejezet

Sziasztok!

Tudom, hogy kicsit kuszára sikerült ez a hét, de hát ez van... Mindenre van magyarázat! ;)
A mostani frissre például ez: holnaptól, azaz hétfőtől nem lesz internetem (csak a munkahelyen...), ezért kénytelen vagyok vasárnap felrakni a frisst, hogy Nektek egy percig se kelljen nélkülöznötök. :) Szóval ez a mai friss oka...

De nem is magyarázom tovább, inkább essen néhány szó a 16. fejezetről:

Most nem kell egy köztes részt kivárnotok, Destiny azonnal mesélni kezd. A hallgatóság pedig nem más, mint Chace (és persze Ti). Ahogy a fejezet címe is tükrözi: vallomások, döntések és persze a legnagyobb kérdés: a szerelem kerül a középpontba!

Jó szórakozást és kellemes kikapcsolódást kívánok a következő részhez! Bár most egy kicsit szomorkásabbra vesszük a hangulatot, a továbbiakban örömteljes napok köszöntenek az Evans családra...

u.i.: A jövő héttől minden visszaáll a régi kerékvágásba és a fejezeteket hétfőként kaphatjátok készhez! :)

puszi, Ivcsi 

16. Fejezet – Destiny szemszöge

Vallomás

Lassan fordultam hátra. Tudtam, hogy valamikor szembe kell majd néznem a múltammal és a bátyámmal, de úgy éreztem most még nem vagyok kész erre.

Óvatosan néztem fel rá, ám az arcáról semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni. Ugyanolyan meglepettséget sugárzott a tekintete, mint az enyém.

Egyikünk sem szólt semmit. Chace hirtelen elindult és leült mellém, a kanapéra, majd maga felé fordított. A fejemet leszegtem, így láttam, ahogy Chace a kezét a tenyerembe fűzi.

Néhány perc telt el, de mi továbbra is kínos csendben ültünk a nappaliban. A szemem sarkából láttam, hogy Ashley feláll.

- Maradj – suttogtam, majd a fejemet felemelve, a tekintetem összetalálkozott a bátyáméval.

Megvártam, míg Ash visszaül... Vettem egy nagy levegőt, és belekezdtem a „mesedélutánba”.

- Két éve, a méhemben találtak egy daganatot. Szerencsére jóindulatú volt, ezért egy egyszerű 

rutinműtéttel eltávolították. De van még valami, amit el kell fogadnom, és ebből a szempontból már cseppet sem mondhatom magam szerencsésnek...

Megakadtam. Kellett egy pár másodperc, hogy folytatni tudjam. Újra a gondolataim közé férkőzött a remény, hogy esetleg kisbabát szülhetek, ám ugyanakkor iszonyatosan féltem is.

- Nem lehet gyereked – zökkentett ki Ashley a gondolataimból.

- Ez így pontosan nem igaz – csóváltam meg a fejem. – A helyzet az, hogy kihordani képes vagyok, hiszen a fogantatást semmi nem gátolja. Viszont az már egyáltalán nincs garantálva, hogy túlélem a babavárást. Valószínűleg a szervezetem felmondaná a szolgálatot.

- Vagyis a daganat bármikor kiújulhat? – kérdezte Chace, de közben nem nézett rám.

- Lényegében, erről van szó.

- Miért nem mondtad el ezt hamarabb?

- Mikor? – fakadtam ki. – Tudtommal nem érdekelt a családod. Hátat fordítottál nekünk... – nem folytattam. Egyik pillanatról a másikra, Ashley ölelő karjaiban találtam magam.

- Sajnálom... – suttogta a fülembe - ...reméljük, hogy nem lesz igazam, és nem vagy állapotos.

- Micsoda? Destiny, ugye ez nem igaz? – ragadta meg a karom Chace.

- Mit számít ez most már?! – kérdeztem, egy cseppnyi gúnnyal a hangomban. – Ha akkor nem törődtél velem, akkor most miért tennéd?

- Destiny! – szólt rám erélyesen. – Te is tudod, hogy ebből egy szó sem igaz. Nyugodj meg, kérlek – fordította maga felé az arcom.

Tudtam, hogy fájdalmat okoztam neki a szavaimmal, de úgy éreztem nem vagyok képes továbbra is magamba folytatni.

- Szeretlek – motyogtam alig halhatóan és a fejemet a vállára hajtottam.

- Én is téged – nyomott egy puszit a homlokomra.

Ashley mosolyogva figyelt minket, én pedig ettől a perctől fogva biztos voltam benne, hogy itt biztonságban vagyok...

***

A halálra gondoltam. Nem töltött el félelemmel. A halálom végül is természetes és elkerülhetetlen része annak, hogy élek. Az életem folytatódik a gyermekemben, még ha én soha nem is találkozhatok majd vele...

Remegve néztem a monitort, de őszintén szólva, semmit sem láttam. A tekintetem áthelyeztem az orvosra, aki mélyen elmerült a képernyő tanulmányozásában, miközben a készüléket a bezselézett hasamon csúsztatta ide-oda.

Az orvos arcán megjelent egy halvány mosoly, majd én is meghallottam azt az apró kis hangot, ami kiváltotta Dr. Brown mosolyát.

Tanácstalanul néztem először az asszisztensre, majd pedig Ashleyre. Láttam a szemében ugyanazt a félelmet, ami engem is egyre jobban átjárt.

Volt egy tippem, hogy minek, vagyis inkább kinek a hangját hallom. A szemembe könnyek szöktek. Most már én is féltem.

Újra az orvosra néztem, akinek a mosolya rendíthetetlenül ott bujkált a szája szegletében. A hasamon lévő készülék, már egy ideje nem mozdult, a hang egyre jobban erősödött, az én szemembe pedig egyre több könny szökött.

- Nem akarom tudni – csóváltam meg a fejem, amint a doki szólásra nyitotta a száját.

- El szeretnéd vetetni? – kérdezte.

Egészen eddig csak ezt az egy megoldást láttam magam előtt, de most, hogy hallottam a születendő gyermekem szívdobogását, fogalmam sem volt, mi lenne a helyes döntés.

Azt hiszem beleszerettem és most már képtelen lettem volna elszakítani magamtól...

- Doktor úr! Nekem volt egy súlyos betegségem... – vázoltam fel az aggályaimat.

Az orvos bólintott, majd újra a monitor felé fordult.

- Jelenleg nem látok semmit, de szükség lenne még egy pár vizsgálatra – mondta, miközben letörölte a zselés anyagot rólam, én pedig felültem. – A legjobb az lenne, ha még várnánk egy-két hetet. A magzat kicsit több mint hat-hetes. Ha veszélyeztetné az életed, akkor még mindig elvetetheted.

- Rendben. Köszönöm – szálltam le az ágyról.

Csendben sétáltam ki a vizsgálóból. Ash mellettem lépdelt, de ő sem mondott semmit, egészen hazáig. Egész úton csak az járt a fejemben, hogy mihez fogok most kezdeni. Abban tökéletesen biztos voltam, hogy nem maradhatok Roberttel. Csakhogy fogalmam sem volt, miként mondhatnám ezt el neki, anélkül, hogy tudomást szerezne az állapotomról. Mert abban az egyben teljesen biztos voltam, hogy Robert nem fog tudni a babáról...

Azonnal a bátyám karjaiba vetettem magam, amint beléptem az ajtón. Eddig bírtam. Nem tudtam tovább visszatartani a könnyeimet.

Azt még éreztem, ahogy Chace óvatosan lehúz a kanapéra és a fejemet az ölébe fekteti, de onnantól teljes sötétség...

Másnap, mikor ébredezni kezdtem, hihetetlenül éles fájdalom hasított a nyakamba. Lassan felültem és csak ekkor vettem észre, hogy az egész éjszakát a kanapén töltöttem, Chace-n fekve. Elmosolyodtam, ahogy a tekintetem az arcára tévedt. Még aludt. Régen láttam őt így.

Eszembe jutottak a gyermekkori reggelek, mikor ugyanígy egymás mellett ébredtünk. Minden este átszöktem Chace-hez, mert féltem egyedül. Főleg azokon az éjszakákon, mikor anyu és apu hosszasan veszekedtek egymással. Ilyenkor jó volt a bátyám biztonságot nyújtó karjaiba menekülni...

Akaratlanul is elkalandoztak a gondolataim. Mi lenne, ha nekem lenne egy kislányom, aki hozzám szalad, ha valami nyomja a lelkét. Ha valaki kicsúfolja az iskolában és majd én leszek az, aki meg tudja védeni, aki menedéket nyújt neki.

Eljátszottam a gondolattal, hogy ott lehetek majd az első születésnapján, az első nap, mikor iskolába megy, az első nap, mikor ajándékot kap. Az első nap, mikor találkozik az apjával...

Meghoztam a döntést. Egyszerűen képtelen lettem volna kioltani egy pici, emberi életet. Bárhogy is alakul, vállalom a kockázatot! Mostantól kezdve, ő volt számomra a legfontosabb a világon. A lányom... Bár még nem tudtam, hogy milyen a pici neme, valahonnan megéreztem, hogy nekem lányom lesz!

Lassan Chace is ébredezni kezdett. Halvány mosoly kúszott az arcára, miután egy puszit nyomott az arcomra. Nem szólt semmit, csak egyszerűen felállt és a hálószoba felé vette az irányt. Szinte biztosra vettem, hogy Ashleyhez siet ennyire...

Ahogy így néztem a távolodó alakját, körvonalazódni kezdett bennem a tervem. Bár az elhatározásom szilárd volt, úgy éreztem szükségem van még egy kis időre. Nem tudok ilyen hirtelen elszakadni Roberttől. Szükségem van rá, annak ellenére, hogy nem maradhatok vele...

***

A következő két hétben egy szabad percem sem volt. Újabb előadások vették kezdetét a színházban és a bátyámék esküvője is napról napra egyre közeledett. Időm sem volt a babával foglalkozni és mivel a reggeli rosszulléteim egy csapásra elmúltak, semmiben sem akadályozott a létével. Robertnek persze egy szóval sem említettem, annak ellenére, hogy továbbra is együtt voltam vele. Ugyanúgy és ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk.

Én még mindig szeretem, és mindig is szeretni fogom, de tudom, hogy a napjaink meg vannak számlálva...

Szombat reggel, a szokottnál korábban keltem és amint kinyitottam a szemem Robert tekintetével találtam szemben magam. Meglepett, hogy ő is fent van.

- Beszélnünk kell – mondta komolyan.

Megijesztett ez a hangsúly. Jobban megnéztem Rob arcát és csak most vettem észre, mennyire fáradtnak látszik. Talán egész éjjel nem aludt...

- Destiny, azt hiszem muszáj lesz túllépned ezen a baba dolgon... – egy pillanatra meghűlt bennem a vér – az éjszaka többször is forgolódtál és valami kisbabáról beszéltél. Ha ez még mindig, az a bizonyos beszélgetés következménye, akkor kérlek, felejtsd azt el. Nem szeretném, ha miattam lennének rémálmaid – simított végig az arcomon.

Megkönnyebbülten hallgattam végig Robertet. Pontosan tudtam, hogy arra az estére gondol, mikor elmondtam neki, hogy én nem szülhetek gyereket...

- Én így is szeretlek, és soha nem hagynálak el azért, mert nem lehet közös kisbabánk. Szeretlek – mondta újra, majd reggeli csók gyanánt, birtokba vette az ajkaimat.

Legszívesebben most azonnal elbőgtem volna magam. Robertnél jobb embert, apát, és férfit nem is kívánhatnék, mégis el kell őt hagynom.

- Szeretlek – néztem mélyen a szemeibe. Bár igazat mondtam, a szívem mégis belesajdult ebbe a vallomásba. – Készülődjünk. Nem szeretnék elkésni a bátyám esküvőjéről! – szálltam volna ki az ágyból, ám Robert finoman megragadta a karom és visszahúzott maga mellé.

- Vigyázni fogok rád! Nem hagyom, hogy kockáztasd az életed. Te mindennél fontosabb vagy nekem, még egy kisbabánál is.

Robert, ezzel megadta a kegyelemdöfést...

15. Fejezet

Sziasztok!

Nem győzök bocsánatot kérni, amiért tegnap nem sikerült meghoznom a frisst. Tudom, hogy én ilyet nem szoktam csinálni, de hétfőn volt egy interjúm, ami nagyon elhúzódott és miután Pestről hazaevickéltem, már nagyon késő volt...

Na de nem is ez a lényeg, hanem, hogy ma végre meghoztam Nektek a 15. fejezetet! :) Lássuk, hogy mi vár rátok: Hosszú és tartalmas beszélgetések, tehát tessék nagyon figyelni, mert kulcsmondatok fognak elhangzani, amik a későbbiekben is nagy szerepet fognak kapni... Fény derül Destiny rosszulléteinek okára, bár az már egyáltalán nem biztos, hogy ennek mindenki örülni fog...
Ashley és Chace kapcsolata mérföldkőhöz ér!
A végén pedig nem más, mint egy nyitva hagyott mondat vár rátok, pont ezért kíváncsi lennék: szerintetek, hogyan folytatódik a délután??? ;)

Még egyszer szeretném köszönteni köreinkben a 20. rendszeres olvasót, Ilonát és köszönöm annak a 12 olvasónak, akik a felméréssel bizonyították nekem, hogy velem vannak!

Jövő héten jelentkezem, addig pedig várom a véleményeiteket! Izgalmas fejezet lesz, azt garantálom!

puszi, Ivcsi

15. Fejezet – Destiny szemszöge

Váratlan esemény

Lassan elnyomott az álom... Hiába küzdöttem a fáradság ellen, képtelen voltam tovább nyitva tartani a szemem.

Elmosolyodtam, mikor megéreztem Robert ujjainak simogatását az arcomon. Csak most tudatosul bennem igazán, milyen jó is volt egy hetet együtt tölteni vele úgy, hogy közben nem kellett sehová sem rohannunk. Nem voltak próbák, nem voltak esti, éjszakába nyúló fellépések. Csak mi ketten voltunk...

Ma reggel is ugyanazt a görcsös érzést éreztem a gyomromban. Tanulva az előző napokból, sokkal óvatosabban ültem fel az ágyban, ám bármennyire is próbáltam vigyázni, amint függőleges helyzetbe kerültem rám tört a hányinger.

Amilyen gyorsan csak tudtam, kikászálódtam az ágyból és szinte futva közelítettem meg a fürdőszobát.

- Destiny! - hallottam Robert hangját, majd két kopogtatást az ajtón. - Minden rendben?

- Jól vagyok - préseltem ki magamból, egy számára megnyugtató mondatot, hogy még csak véletlenül se jöjjön be és így lásson... Egyébként sem lehetek valami szép látvány reggelente, arról már nem is beszélve, hogy nézhetek ki, a fürdő padlóján ülve.

- Dess… - hallottam újra Robertet, de már sokkal közelebbről. Majd egy kéz nehezedett a vállamra, mire azonnal felkaptam a fejem és szembetaláltam magam Rob aggódó tekintetével.

Lassan felhúzott a hideg kőről, én pedig a mosdóhoz lépve rendbe szedtem magam. Mire végeztem, Robert már a konyhában serénykedett.

Csendben leültem a konyhapulthoz és figyeltem őt.

- Mit eszünk? - kérdeztem kíváncsian, mikor felém fordult és lerakott elém egy tányért.

- Maximum egy vajas pirítóst.

- Micsoda? - az arcomról egyből letörlődött az iménti mosoly.

- Jól hallottad! - ült le velem szembe. - Egy hete így telnek a reggeleid. Szerintem épp itt az ideje, hogy elmenj egy orvoshoz. Muszáj kideríteni, hogy mi bajod van.

- Jó, de mi köze ennek a pirítóshoz? - húztam el a szám.

- Nem szabad megterhelned a gyomrod, mert úgy látszik, semmi nem marad benned.

Kezdtem úgy érezni, mintha Robert nem életem szerelme, hanem sokkal inkább az apukám lenne. Duzzogva majszoltam el a kissé megégett kenyérszeleteket. Dühített, hogy nem ehetem azt, amit szeretnék.  És az sem dobta fel különösebben a kedvem, hogy orvoshoz kell mennem.

- Ígérd meg, hogy még ma felhívod és kérsz egy időpontot.

- Ígérem - csókoltam meg újra Robertet. - Most már tényleg mennem kell. Este találkozunk - kezdtem hátrálni az ajtó felé, mire hirtelen visszarántott és egy újabb csókban forrtunk össze.

Nehezen ugyan, de végül sikerült elválnunk egymástól.

Egyből a bátyám lakására indultam, ahol Ashley már türelmetlenül várt rám.

- Szia.

- Szia - viszonozta a köszönésemet, majd megragadta a karom és szó szerint behúzott a lakásba.

A kanapéhoz vezetett és a kezembe nyomott egy halom magazint.

- Nem tudok választani! - fakadt ki és kétségbeesetten nézett rám.

- Nyugi. Pontosan ezért vagyok itt, hogy segítsek neked.

- Tudom és köszönöm, de annyira ideges vagyok. Két hét múlva esküvő és a ruhám még sehol…

Több órás adok-kapok következett. Amiket én mutattam, valahogy sosem voltak elég jók vagy pedig egyik sem tetszett neki igazán.

Hirtelen elfogott az a reggeli émelygés. Vettem pár mély levegőt, mire Ash rögtön megfeledkezett a magazin tartalmáról és rám függesztette tekintetét.

- Jól érzed magad? Kérsz egy pohár vizet?

Ahelyett, hogy válaszolhattam volna felpattantam a kanapéról és a fürdőt vettem célba. A vécé felett görnyedve adtam ki magamból azt a "fantasztikus" reggelit, amit még Robert készített nekem.

A tükörképembe merülve próbáltam valami logikát találni a rosszulléteim között, de rá kellett döbbennem, hogy nincs köztük semmilyen összefüggés! Jön, amikor jön.

- Jól vagy? - érdeklődött rögtön Ash, amint kiléptem a fürdőből.

- Azt hiszem - gondolkodtam el. Igazából nem éreztem semmit, azon kívül, hogy elképesztően éhes vagyok.

Ittam egy nagy pohár vizet, majd újra belemerültünk az esküvői ruhák válogatásába.

- Talán mégis igaza van Robertnek és ideje lenne elmennem egy orvoshoz! - filóztam félhangosan.

Ashley egyből felém fordult.

- Miért? Régóta tart ez az állapot?

- Körülbelül egy hete, minden reggel így ébredek, és ma úgy látszik, délelőtt is talált a szervezetem valami oda nem illőt - mosolyodtam el halványan és a figyelmemet ismét az újságnak szenteltem.

- Mikor mész a nőgyógyászhoz? – faggatózott tovább Ash.

- Nőgyógyászhoz?! – rökönyödtem meg. – Én csak egy általános kivizsgálásra jelentkeztem be! Biztos benyeltem valami vírust. Amúgy meg holnap.

- Jól van. Akkor most azonnal kérsz egy időpontot! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, és a kezembe nyomta az asztalon lévő telefonomat.

- De hát mégis miért?

- Destiny! Te komolyan nem vetted figyelembe azt az eshetőséget, hogy állapotos vagy?

Az eddigi csodálkozásomat egy pillanat alatt felváltotta a rémület.

- Nem lehetek terhes! Ez egyszerűen képtelenség! Nem, nem és nem… - fakadtam ki, teljesen kikelve magamból. A hangom elcsuklott, majd a könnyeim is szépen lassan utat törtek maguknak.

Ashley egyből nyugtatni próbált, eleinte teljesen reménytelenül. Még én sem láttam rá esélyt, hogy egyhamar lecsillapodjak.

Egyszerűen képtelen voltam elfogadni, hogy esetleg gyermeket várhatok.

Mikor sikerült lenyugtatnom magam és elültetni a fejemben a reményt, hogy ez talán, csak egy tévedés, a még mindig a kezemben lévő telefonra néztem és rögtön tárcsázni kezdtem az orvosom számát.

Még a ma délután sikerült egy időpontot kicsikarnom. Egy perccel sem tudtam volna többet ebben a bizonytalanságban, nemhogy napokat várjak a vizsgálatra.

- Ugye eljössz velem? – néztem könyörgően Ashleyre, aki egy bólintással válaszolt, majd megölelt.

- Mi a baj? Miért lehetetlen, hogy állapotos legyél? – kérdezte.

- Három okból is. Az egyik, hogy mindössze egyszer voltam Roberttel. Másodszor, mindketten védekeztünk. Harmadszor pedig… - megakadtam. Nem akartam, hogy a betegségem emléke felszakítsa a sebeimet. Féltem erről beszélni.

- Ez még nem jelent semmit – közölte Ash, miután percek óta magam elé meredve ültem.

- Ezzel én is tisztában vagyok, viszont van még itt valami. Két évvel ezelőtt volt egy súlyos betegségem, ami miatt nem tudok kihordani egy kisbabát. Ezért nem akarom őt – akaratlanul is a hasamra csúszott a kezem – mert muszáj elvetetnem. Nem tarthatom meg, mert az az én életembe kerülne.

- Óh…

Láttam rajta, hogy fogalma sincs, mit is mondhatna most.

- Chace tudja, mi történt veled? – szólalt meg hirtelen.

- Nem. Ez anyu halála és Chace költözése után történt. Valószínűleg az akkor ért sokk is hatással volt arra, hogy ennyire súlyos következménye lett az akkori állapotomnak.

- Miről nem tudok? – hallottam meg a bátyám hangját, majd az egyre közeledő lépteit…

Bocsánat!

Sziasztok!
Tudom, hogy kedd van és tegnap hétfő volt... Éjszaka értem haza és így már nem volt erőm bekapcsolni a gépet.
Délután hozom a frisst! Ígérem ez lesz az első, ha hazaértem!!


Kitartás és köszöntöm a 20. rendszeres olvasómat! :))


puszi, Ivcsi

Boldog Születésnapot – Összegzés 8.

Kedves Olvasóim! Örömmel jelentem, hogy a mai napon, a blog hivatalosan is egy éves lett.

Annyi minden kavarog most bennem. Nem is igazán tudom miről kéne írnom... De még mielőtt nosztalgiázni kezdenénk, engedjétek meg, hogy megosszam veletek a blog statisztikáját. Tudom, hogy mindenki ezzel jön, de jó látni ezeket a számokat... :)

·         57 bejegyzés;

·         310 komment, amiből a legtöbb egy fejezethez: 9, a legkevesebb pedig 0 vélemény volt;

·         19 rendszeres olvasó;

·         6538 fős látogatottság az EGY év alatt.

Szóval... miről is beszélhetnénk? – tehetem fel a kérdést. De vajon kinek?

Egy év után rájöttem arra, hogy igen kevés aktív olvasója van a blognak és nagyon kíváncsi lennék, hogy ki az aki olvas és ki az aki nem. Így egy nagyon egyszerű dologra szeretnélek kérni Titeket: nem kell komit írni, nem kell megijedni! :D Csupán annyi a feladat, hogy aki elolvasta ezt a kis bejegyzést, az nyomjon EGY pipát, az ’ELGONDOLKODTATÓ’ rubrika mellé! :) Köszönöm!

Komik:

Hmmm... Nem baj! Lesz ez még jobb is! :D

Mi történt ebben az egy évben?
Sok minden... Többek között részt vettem a számomra még kötelező oktatásban és közben nagy erővel a blogra koncentráltam. Aminek meg is lett a gyümölcse, hiszen egy teljesen önálló, saját történet született meg. Amiért köszönettel tartozom Csillunak, aki nélkül soha nem kezdtem volna bele! :)
Aztán novembertől-januárig nem írtam, de az írás nélkül már nem is tudtam elképzelni a napjaimat... A gondolatok folyamatosan kavarogtak bennem, mígnem összeállt a kép: én nem tudom elengedni így a történetet, éppen ezért nem egy új sztoriba, hanem a Szav folytatásába kezdtem bele. :)

És még bőven tartogatok meglepetéseket, úgyhogy tessék nagyon várni a hétfőt, hiszen érkezik a 15. fejezet.

És mivel ma „szülinapom” van, kedveskedek Nektek egy apró részlettel a következő részből, amivel búcsúzom is Tőletek. Szép nyarat, szép napot és még sok-sok évet kívánok így együtt, magunknak! :)) 

Puszi, Ivcsi

15. fejezet - részlet 

„- Mit eszünk? - kérdeztem kíváncsian, mikor felém fordult és lerakott elém egy tányért.

- Maximum egy vajas pirítóst.

- Micsoda? - az arcomról egyből letörlődött az iménti mosoly.

- Jól hallottad! - ült le velem szembe. - Egy hete így telnek a reggeleid. Szerintem épp itt az ideje, hogy elmenj egy orvoshoz. Muszáj kideríteni, hogy mi bajod van.

- Jó, de mi köze ennek a pirítóshoz? - húztam el a szám.
...

Mikor sikerült lenyugtatnom magam és elültetni a fejemben a reményt, hogy ez talán, csak egy tévedés, a még mindig a kezemben lévő telefonra néztem és rögtön tárcsázni kezdtem az orvosom számát.

Még a ma délután sikerült egy időpontot kicsikarnom. Egy perccel sem tudtam volna többet ebben a bizonytalanságban, nemhogy napokat várjak a vizsgálatra.

- Ugye eljössz velem? – néztem könyörgően Ashleyre, aki egy bólintással válaszolt, majd megölelt.” 

14. Fejezet

Sziasztok!

Ismét hétfő, ismét itt vagyok és ismét az éjjeli baglyok fognak tapsolni... Nincs magyarázat, inkább nézzük a fejezetet:
14. részt hoztam el ma Nektek, ami egészen szép szám! :) Én minden egyes héttel csak csodálkozok, hogy már ennyire előre járunk, nekem pedig jócskán kezd elfogyni az előnyöm... Ugyanis úgy érzem, most jött el az a pont, hogy meg kell osztanom Veletek valamit.
Az utóbbi időben nagyon kevés időt fordítottam a történetem írására. Ennek oka pedig nem az időhiányom volt! Sokkal inkább az, hogy egy olyan kritikát kaptam, amitől padlót fogtam és másfél hónapja egyetlen sort sem írtam! (Tanúm is van rá, úgyhogy nem kamuzok!) Tegnap vettem kezembe komolyabban is a billentyűzetet és kezdtem el folytatni Dess és Rob történetét. Én nem így képzeltem és terveztem... De ez jött: egy kis válság. De most már nagyon remélem, hogy vége ennek az időnek, és újra tudok a Szav-ra koncentrálni. ;)

És akkor néhány szó a fejezetről: nem is tudom... Nem igazán lesznek világot megváltó, nagy történések. 4 héttel később járunk, majd még tovább peregnek a napok...

Jó olvasást!
puszi, Ivcsi

u.i.: Köszönöm Minänak, hogy véleményezte az előző fejezetet. Ez nagyon-nagyon sokat jelentett nekem! :)
És ígérem én is válaszolok azokra, amelyek még elmaradtak. ;)

 

14. Fejezet – Robert szemszöge

Napok

Több mint négy hét telt a premier óta. De ebben a négy hétben egyetlen percem sem volt. Egész nap próbák, majd este rendszerint előadások. Bár élveztem, amit csinálok, hiányzott egy kicsit a szabadságom és persze Destiny.

Csupán a színház falain belül találkoztunk egymással, de ez közel sem volt elég! Sokkal többet akartam belőle, minthogy a színpadon egy közös jelent során láthatom őt.

Az előadásoknak későn lett vége, és az egész napos próbák teljesen lefárasztottak, így bármennyire is szerettem volna többet találkozni a szeretett nővel, ez valahogy minden egyes nap elmaradt. Általában hulla fáradtan estem haza és rögtön be is dőltem az ágyba.

Az egyik éjjel nagyon rosszul aludtam. Fogalmam sem volt, mi ütött belém, de csak forgolódtam és sehogy sem tudtam elaludni. Végig Destiny körül forogtak a gondolataim. Nagyon rég nem is beszéltünk egymással és őszintén szólva sejtésem sincs arról, hogy van. Vagy egyáltalán mi van vele...

Elhatároztam, hogy reggel azonnal felhívom és elviszem reggelizni.

Szerencsére nem kellett őt sokáig győzködni. Biztos voltam benne, hogy Dess is megsínylette ezt a távolságtartást. Borzasztóan hiányzott és úgy éreztem, ebből most volt elég! Nem hagyhatom, hogy megromoljon a kapcsolatunk. Szükségem van rá és a világ minden kincséért sem kockáztatnám az elvesztését!

- Szia – ült le velem szemben, már a kávézóban.

- Szia – néztem fel az étlapból, és elmosolyodtam.

A kezem az asztalon pihenő kézfejére csúsztattam. Pozitív volt, hogy nem húzódott el. Talán egy kicsit megkönnyebbültem.

- Rendeltem neked kávét.

- Köszönöm – mondta csendesen.

- Valami baj van? – kérdeztem, mert bár egy halvány mosoly ott játszadozott az arcán, a tekintete hihetetlen szomorúságot tükrözött.

- Hiányoztál – suttogta, majd mit sem törődve az étterem többi vendégével, az ajkaim után kapott és hosszas csókot váltottunk. – Meg ez is – közölte egy széles vigyorral, mikor visszaült a helyére.

Hihetetlen könnyebbséget éreztem. Szeret... Még mindig szeret.

- Szeretlek – mondtam, és most én húztam közelebb magamhoz, hogy újabb csókolt válthassunk egymással.

- Én is szeretlek.

A mosoly rendíthetetlenül ott ült a vonásain és a tekintete, minden egyes alkalommal, mikor rám nézett, ragyogott. Boldog voltam és tudtam, hogy ezt főként neki köszönhetem.

Sokáig beszélgettünk, és észre sem vettem, hogy ilyen gyorsan repül az idő.

- Azt hiszem mennünk, kéne a színházba – pillantottam az órámra.

- Nekem csak este kell bemennem, az előadás előtt. Ma csak Ti próbáltok – kacsintott rám. – De nagyon szívesen elkísérlek – állt fel és a kabátja után nyúlt, majd összekulcsolta a kezünket és együtt indultunk a Music Centerbe...

Újabb két hét telt el, Destiny nélkül... Fogalmam sincs, meddig fogom bírni ezt még így, Destiny érzéseiről már nem is beszélve.

Félve nyitottam ki a szemem, ugyanis nem akartam elhinni, hogy a tegnap este tényleg megtörtént. Hogy Destiny tényleg feljött a lakásomra, majd a fél éjszakát végigbeszélgetve, egymás mellett aludtunk el.

Majdnem hat hét folyamatos munka után végre kaptunk egy szusszanásnyi időt, és én ennek minden percét ki szerettem volna használni, hogy végre kettesbe lehessek Destinyvel.

Oldalra fordultam, hogy meggyőződjek arról, Dess még mindig mellettem fekszik e. És szerencsére nem kellett csalódnom. Ott volt a jobb oldalamon.

Biztosra vettem, hogy még alszik. Halkan szuszogott és a takaró majdnem a feje búbjáig eltakarta őt.

Mosolyogva kászálódtam ki az ágyból, majd miután elvégeztem a fürdőszobai teendőimet és felöltöztem, valami reggeli után kezdtem kutatni. Ám a hűtő csak úgy tátongott az ürességtől. Tanácstalanul néztem ki az ablakon, miközben a kávéfőző zúgását hallgattam...

Hirtelen ugrott be egy ötlet és nem is tétováztam sokat, visszasiettem a szobába, hogy Destinyt minél előbb fel tudjam kelteni.

Csakhogy a hálóban nem találtam... Bekopogtam a fürdőszobába, ahonnan egy halk nyöszörgést hallottam. Kicsit megnyugodtam, hogy legalább tudom, hol van, de ez a hang cseppet sem volt bíztató.

Leültem az ágy szélére és vártam. Tíz perc után, lassan kinyílt a fürdő ajtaja én pedig rögtön felpattantam.

- Jól vagy?

- Igen – vágta rá egyből, de az arca elég sápadtnak tűnt.

Kisétált a nappaliba, majd leült a kanapéra. A fejét a háttámlának döntötte, a szemeit pedig szinte azonnal lecsukta.

- De hát, mi történt? – érdeklődtem, mikor a két bögre kávéval a kezemben, leültem mellé.

- Fogalmam sincs. Már így ébredtem fel. Lehet, hogy elrontottam valamivel a gyomrom. De már sokkal jobban érzem magam – mosolygott rám végül, és a forró ital után nyúlt. – Köszönöm.

Egy órával később, Destinyn már nyoma sem volt a reggeli rosszullétének. Én pedig úgy gondoltam, most a legalkalmasabb az időpont, hogy felvessem az ötletem. Hisz a friss levegő valószínűleg nem fog rosszat tenni.

- Arra gondoltam, – kezdtem bele, – mivel egyikünk sem dolgozik, elmehetnénk egy kis kirándulásra.

Kíváncsian nézett felém, de nem láthatott mást, csak a széles mosolyt az arcomon.

- Olyan szép idő van – győzködtem tovább, látva a bizonytalanságát.

- Ez tény. De mégis hová mennénk?

- Az legyen meglepetés – kacsintottam és belekortyoltam a kávémba. – De előtte elviszlek reggelizni! – közöltem vele, ellentmondást nem tűrően.

Destiny is gyorsan letusolt, én pedig valami kényelmesebb öltözék után néztem.

- Csinos vagy – bókoltam Destinynek, amint kilépett a nappaliba.

- Ezt elviselném minden reggel – fészkelte be magát az ölembe és szorosan hozzám bújt.

Nem sokkal később már a kocsihoz sétáltunk le egymás kezét fogva. Bár meglepetésnek szántam az úti célunkat, Destiny az egész út során kíváncsiskodott, így kénytelen voltam beavatni őt a tervembe.

- Annyit mondok, hogy elmegyünk ebből a forgatagból – kacsintottam rá.

- Kérlek – suttogta, olyan hangon, aminek képtelen voltam ellenállni.

- Egy olyan helyre viszlek, ahol már nagyon régen jártam. Egy egyszerű kis erdő széli tisztás, de nekem nagyon sok emlékem fűződik hozzá.

Destiny bólintott és tudtam, hogy most már nem fog faggatózni. Én sem mondtam többet. Leállítottam a motort, majd az erdőn keresztül kijutottunk a gyönyörű, virágokkal borított mezőre.

- Mi köt ide? – kérdezte Dess csendesen, mikor egy ideje már a fűben feküdtünk és néztük a fölöttünk elúszó felhőket.

- Menedék – mosolyogtam. Az emlékek hihetetlen erővel törtek rám.

Szerettem ide elmenekülni... Egyedül! Most mégis boldog voltam, hogy valakivel megoszthatom ezt a csodát, ezt a nyugalmat, amit ez a hely adni tud nekem...

Van-e jobb, mint egy nyári délutánon megszökni a városból és a fűben heverészve az égen vonuló bárányfelhőket nézni, figyelni, ahogy a felhők közt bujkáló nap fényétől függően az ég hol vakító, hol tengermély kék, a szeretett nővel a karjaim közt?

13. Fejezet

Sziasztok!


Nyár van, nyár... (aki eddig nem vette volna észre.) De hiába van nyár, nekem sajnos semmi időm nincs és lehet, hogy ez is közrejátszott eme késői frissben, de bevallom őszintén az is, hogy elfeledkeztem a blogról... Mindegy is, a lényeg, hogy mától egy teljes hétig olvashatjátok a 13. fejezetet:
Most már talán mindenki számára tisztázódik a helyzet, Robert szemszögén keresztül. Ugyanis Robertnek sikerül felismernie, hogy mit is rontott el és ezen nem is rest változtatni, aminek pedig meg is lesz az eredménye...


Jó szórakozást és olvasást kívánok a fejezethez!
puszi, Ivcsi

 

13. Fejezet – Robert szemszöge

Csak egyetlen szó!

Széles vigyorral az arcomon jöttem le a színpadról, közvetlenül Destiny mögött. Amint mindketten leértünk, megragadtam a derekát és megpördítettem a levegőben egyszer, majd másodszor is.

Az ajkai széles mosolyra húzódtak és boldog kacaj tört fel a torkából. Öröm volt rá nézni. Biztosan tudtam, hogy boldog, ahogy én is az voltam.

Leraktam a földre, mélyen a szemébe néztem és kimondtam azt a szót, amivel feltártam az érzéseimet előtte... Nem gondolkodtam. Egyszerűen az érzéseimre hallgattam.

- Szeretlek!

A mosoly egy szempillantás alatt letörlődött az arcáról, én pedig kétségbeesetten vártam, mi fog történni ezek után.

Elszakítottam róla a tekintetem, majd hátráltam két lépést...

Ám ekkor teljesen váratlan dolog történt. Időm sem volt felfogni, Destiny egyszerűen sarkon fordult és elfutott. Hosszan néztem utána, míg el nem tűnt az egyik folyosón.

Bár rémlett, hogy mondott valamit, a tudatomig már nem jutottak el a szavai.

Amint magamhoz tértem a döbbenetből, rögtön Destiny után indultam. Ám Lea az utamat állta.

- Hova, hova? – tette a kezét a vállamra és maga után húzott, az ellenkező irányba. – Ma volt a premier. Ugye nem azt remélted, hogy meglóghatsz? Akkor nagyon sajnálom...

De én valahogy nem láttam azt a sajnálatot a szemében. Mit sem törődve velem, azzal, hogy én mit szeretnék, elindult a színház előterébe, ahol nagy tömeg várakozott rám és Naomira, aki, amint kiléptünk a liftből egyből mellettünk termett.

- Téged is elkapott? – suttogta a fülembe.

Pontosan tudtam, hogy Leára gondol. Bólintottam.

Egyenesen a tömeg felé tartottunk, miközben végig magamon éreztem Naomi tekintetét. Megtorpantam. Elkaptam Naomi csuklóját, ezzel őt is megállásra kényszerítve.

- Ments ki! Kérlek... – húztam félre. – Helyre kell hoznom valamit.

- Rendben – mosolygott én pedig amilyen gyorsan csak tudtam az öltözők felé indultam.

Ahogy Lea kiejtette az utolsó szót a száján, azonnal tudtam mit kell tennem. Nem Destiny volt a hibás! Sokkal inkább én... Félreértettük egymást és ezt neki is tudnia kell!

Nem azért tettem azokat a mozdulatokat, mert ő nem válaszolt semmit. Egyszerűen csak időt akartam neki adni, de pont ezzel tettem tönkre mindent...

Nem törődtem azzal, hogy kopogjak. Egyből benyitottam azon az ajtón, amelyen Dess neve díszelgett. De az öltöző teljesen üres volt. A tükör előtti asztalról eltűnt az összes cucca. Egyedül a fellépő ruhája volt a szék háttámlájára akasztva.

Gondolkodás nélkül feltéptem az ajtót és végigjártam az összes folyosót, hogy Destinyt megtaláljam. Egy tíz perces bóklászás után rá kellett jönnöm, hogy az épületben nincs. A hátsó bejárathoz siettem, ami egyből a parkolóhoz vezetett.

Körbenéztem, hátha meglátom valahol, de csupán Chace alakját fedeztem fel, a kocsijának dőlve. Elindultam felé.

- Hol van Destiny? – támadtam le egyből.

- Mit műveltél vele? – tett nekem szemrehányást.

- Semmit! Esküszöm... Chace! Muszáj beszélnem vele.

- Ashleyvel van – kaptam meg a választ, a kérdésemre már sokkalta nyugodtabb hangnemben.

- Rendben. És hol van Ash?

- Ott – mutatott a színház irányába, ahonnan épp Destiny és Ashley lépett ki.

Legszívesebben most azonnal odaszaladtam volna hozzá, de nem akartam, hogy támadásnak érezze, ezért nyugodtan vártam, hogy ideérjenek hozzánk.

Míg én végig Destinyt néztem, ő töretlenül, földre szegezett tekintettel közeledett. A léptei lassúak voltak... túl lassúak és én alig bírtam magammal. Biztosra vettem, hogy nem vett észre, viszont Ashley már messziről méregetni kezdett és szándékosan nagy ívben kikerült.

- Kérlek – formáltam az ajkammal a betűket, mélyen a szemébe nézve.

Elém lépett Destinyvel együtt. Lefejtette a kezét Dess válláról, majd Chace-hez sétált.

Megvártam, míg mindkettejük hallótávolságon kívülre kerül, hogy aztán csak az előttem álló nővel foglalkozhassak.

Őszintén szólva, még most sem voltam biztos benne, hogy tudja ki áll előtte és mi történik körülötte. Az álla alá nyúltam, hogy a szemébe tudjak nézni, ám azok csukva voltak. Ismerős volt az érzés. Mikor a kórházban ültem mellette, ugyanígy figyeltem Destinyt, miközben ő makacsul lehunyta a szemeit...

- Dess – suttogtam, mire azonnal rám szegezte a tekintetét.

- Mit akarsz még tőlem? – kérdezte, de erősen kellett küzdenie a könnyei ellen. – Nem volt elég...

- Micsoda? – szakítottam félbe. – Destiny! Én, szeretlek és semmi más nem érdekel, csak Te. Nem számít, hogy te nem mondod ki nekem az érzéseid. Tudom, hogy belül érzed – raktam a tenyerem a szíve fölé és elmosolyodtam. – Egy nap úgyis kimondod.

- Sajnálom... – kezdte.

Teljesen lefagytam. Ha most elmegy, akkor már biztos, hogy mindennek vége lesz. Csakhogy én nem akarom őt elveszíteni!

Ám ahelyett, hogy folytatta volna, a nyakamba borult. Csendben potyogtak a könnyei, miközben én nyugtatólag a hátát simogattam.

- Szeretnék hazamenni – súgta a fülembe, majd elhúzódott tőlem.

- Menjünk – fogtam meg a kezét és együtt indultunk az autómhoz.

A kocsiban egyikünk sem szólalt meg. Hagytam, hogy Destinynek legyen ideje átgondolni mindazt, ami ma történt. Szükségem volt rá és ma este nem akartam, hogy egyedül maradjon, így egyértelműnek tűnt, hogy az én lakásomra vigyem. És látszólag Destiny egyáltalán nem foglalkozott azzal, merre megyek... Egészen addig, míg a bejárati ajtóhoz nem értünk.

- Miért ide hoztál? – kérdezte, visszafordulva felém.

- Mert nem szeretném, ha ma este egyedül lennél – közöltem vele az igazságot, mire elmosolyodott és belépett az imént kitárt ajtón.

Amíg Destiny a fürdőben volt, addig én áthelyeztem a székhelyemet a kanapéra, Destinynek pedig a hálószobában ágyaztam meg. Egy negyed órán belül már mindketten az ágyunkban feküdtünk, de én személy szerint sehogy sem tudtam elaludni.

Hiába voltunk két hónapja is hivatalosan együtt Destinyvel, az éjszakát még soha nem töltöttük együtt. Leszámítva azt az egyet, mikor először csókoltam meg...

Az emlékek hihetetlen erővel leptek el, de mindegyik felidézése csak megerősített a Destiny iránti érzéseimmel kapcsolatban.

A gondolataimból, egy halk csoszogás zökkentett ki. Kíváncsian nyitottam ki a szemem, de szükségem volt pár másodpercre, mire hozzászoktam a sötétséghez.

- Rob? – hallottam meg Destiny hangját, közvetlenül mellőlem.

- Hmm? – ültem fel.

- Én sem akarok egyedül lenni...

A keze után nyúltam és lehúztam a kanapéra. Bár a szobában teljes sötétség uralkodott, mégis láttam, hogy mosolyog. Nem gondolkodtam tovább...

Az ajkai után kaptam és olyan mohón, mint még soha ezelőtt, csókolni kezdtem. Ha Destiny nem állít le, valószínűleg itt a nappaliban, a kanapén nekiestem volna.

Egyetlen pillanatra sem szakadtunk el egymástól, így fogalmam sincs, hogy kerültünk végül az ágyamba. De igazából, most ez érdekelt a legkevésbé. Sokkal inkább foglalkoztatott az a tény, hogy Destinyt a karjaim között tarthatom, őt ölelhettem, őt csókolhattam...

***

Lassan kezdtem ébredezni... Ám amint kinyitottam a szemem, a tegnap este emlékei gyorsan magamhoz térítettek. Hirtelen ültem fel az ágyban, hogy minden egyes részletet újra és újra végiggondolva bizonyosodjak meg róla, hogy a tegnapi napot nem csak álmodtam...

Ám amint a tekintetem Destinyre tévedt, az ő mosolya egyből meggyőzött arról, hogy ami az éjszaka történt kettőnk között az valóban meg is történt.

- Szeretlek – súgta és az ajkai még szélesebb mosolyra húzódott.