16. Fejezet

Sziasztok!

Tudom, hogy kicsit kuszára sikerült ez a hét, de hát ez van... Mindenre van magyarázat! ;)
A mostani frissre például ez: holnaptól, azaz hétfőtől nem lesz internetem (csak a munkahelyen...), ezért kénytelen vagyok vasárnap felrakni a frisst, hogy Nektek egy percig se kelljen nélkülöznötök. :) Szóval ez a mai friss oka...

De nem is magyarázom tovább, inkább essen néhány szó a 16. fejezetről:

Most nem kell egy köztes részt kivárnotok, Destiny azonnal mesélni kezd. A hallgatóság pedig nem más, mint Chace (és persze Ti). Ahogy a fejezet címe is tükrözi: vallomások, döntések és persze a legnagyobb kérdés: a szerelem kerül a középpontba!

Jó szórakozást és kellemes kikapcsolódást kívánok a következő részhez! Bár most egy kicsit szomorkásabbra vesszük a hangulatot, a továbbiakban örömteljes napok köszöntenek az Evans családra...

u.i.: A jövő héttől minden visszaáll a régi kerékvágásba és a fejezeteket hétfőként kaphatjátok készhez! :)

puszi, Ivcsi 

16. Fejezet – Destiny szemszöge

Vallomás

Lassan fordultam hátra. Tudtam, hogy valamikor szembe kell majd néznem a múltammal és a bátyámmal, de úgy éreztem most még nem vagyok kész erre.

Óvatosan néztem fel rá, ám az arcáról semmilyen érzelmet nem tudtam leolvasni. Ugyanolyan meglepettséget sugárzott a tekintete, mint az enyém.

Egyikünk sem szólt semmit. Chace hirtelen elindult és leült mellém, a kanapéra, majd maga felé fordított. A fejemet leszegtem, így láttam, ahogy Chace a kezét a tenyerembe fűzi.

Néhány perc telt el, de mi továbbra is kínos csendben ültünk a nappaliban. A szemem sarkából láttam, hogy Ashley feláll.

- Maradj – suttogtam, majd a fejemet felemelve, a tekintetem összetalálkozott a bátyáméval.

Megvártam, míg Ash visszaül... Vettem egy nagy levegőt, és belekezdtem a „mesedélutánba”.

- Két éve, a méhemben találtak egy daganatot. Szerencsére jóindulatú volt, ezért egy egyszerű 

rutinműtéttel eltávolították. De van még valami, amit el kell fogadnom, és ebből a szempontból már cseppet sem mondhatom magam szerencsésnek...

Megakadtam. Kellett egy pár másodperc, hogy folytatni tudjam. Újra a gondolataim közé férkőzött a remény, hogy esetleg kisbabát szülhetek, ám ugyanakkor iszonyatosan féltem is.

- Nem lehet gyereked – zökkentett ki Ashley a gondolataimból.

- Ez így pontosan nem igaz – csóváltam meg a fejem. – A helyzet az, hogy kihordani képes vagyok, hiszen a fogantatást semmi nem gátolja. Viszont az már egyáltalán nincs garantálva, hogy túlélem a babavárást. Valószínűleg a szervezetem felmondaná a szolgálatot.

- Vagyis a daganat bármikor kiújulhat? – kérdezte Chace, de közben nem nézett rám.

- Lényegében, erről van szó.

- Miért nem mondtad el ezt hamarabb?

- Mikor? – fakadtam ki. – Tudtommal nem érdekelt a családod. Hátat fordítottál nekünk... – nem folytattam. Egyik pillanatról a másikra, Ashley ölelő karjaiban találtam magam.

- Sajnálom... – suttogta a fülembe - ...reméljük, hogy nem lesz igazam, és nem vagy állapotos.

- Micsoda? Destiny, ugye ez nem igaz? – ragadta meg a karom Chace.

- Mit számít ez most már?! – kérdeztem, egy cseppnyi gúnnyal a hangomban. – Ha akkor nem törődtél velem, akkor most miért tennéd?

- Destiny! – szólt rám erélyesen. – Te is tudod, hogy ebből egy szó sem igaz. Nyugodj meg, kérlek – fordította maga felé az arcom.

Tudtam, hogy fájdalmat okoztam neki a szavaimmal, de úgy éreztem nem vagyok képes továbbra is magamba folytatni.

- Szeretlek – motyogtam alig halhatóan és a fejemet a vállára hajtottam.

- Én is téged – nyomott egy puszit a homlokomra.

Ashley mosolyogva figyelt minket, én pedig ettől a perctől fogva biztos voltam benne, hogy itt biztonságban vagyok...

***

A halálra gondoltam. Nem töltött el félelemmel. A halálom végül is természetes és elkerülhetetlen része annak, hogy élek. Az életem folytatódik a gyermekemben, még ha én soha nem is találkozhatok majd vele...

Remegve néztem a monitort, de őszintén szólva, semmit sem láttam. A tekintetem áthelyeztem az orvosra, aki mélyen elmerült a képernyő tanulmányozásában, miközben a készüléket a bezselézett hasamon csúsztatta ide-oda.

Az orvos arcán megjelent egy halvány mosoly, majd én is meghallottam azt az apró kis hangot, ami kiváltotta Dr. Brown mosolyát.

Tanácstalanul néztem először az asszisztensre, majd pedig Ashleyre. Láttam a szemében ugyanazt a félelmet, ami engem is egyre jobban átjárt.

Volt egy tippem, hogy minek, vagyis inkább kinek a hangját hallom. A szemembe könnyek szöktek. Most már én is féltem.

Újra az orvosra néztem, akinek a mosolya rendíthetetlenül ott bujkált a szája szegletében. A hasamon lévő készülék, már egy ideje nem mozdult, a hang egyre jobban erősödött, az én szemembe pedig egyre több könny szökött.

- Nem akarom tudni – csóváltam meg a fejem, amint a doki szólásra nyitotta a száját.

- El szeretnéd vetetni? – kérdezte.

Egészen eddig csak ezt az egy megoldást láttam magam előtt, de most, hogy hallottam a születendő gyermekem szívdobogását, fogalmam sem volt, mi lenne a helyes döntés.

Azt hiszem beleszerettem és most már képtelen lettem volna elszakítani magamtól...

- Doktor úr! Nekem volt egy súlyos betegségem... – vázoltam fel az aggályaimat.

Az orvos bólintott, majd újra a monitor felé fordult.

- Jelenleg nem látok semmit, de szükség lenne még egy pár vizsgálatra – mondta, miközben letörölte a zselés anyagot rólam, én pedig felültem. – A legjobb az lenne, ha még várnánk egy-két hetet. A magzat kicsit több mint hat-hetes. Ha veszélyeztetné az életed, akkor még mindig elvetetheted.

- Rendben. Köszönöm – szálltam le az ágyról.

Csendben sétáltam ki a vizsgálóból. Ash mellettem lépdelt, de ő sem mondott semmit, egészen hazáig. Egész úton csak az járt a fejemben, hogy mihez fogok most kezdeni. Abban tökéletesen biztos voltam, hogy nem maradhatok Roberttel. Csakhogy fogalmam sem volt, miként mondhatnám ezt el neki, anélkül, hogy tudomást szerezne az állapotomról. Mert abban az egyben teljesen biztos voltam, hogy Robert nem fog tudni a babáról...

Azonnal a bátyám karjaiba vetettem magam, amint beléptem az ajtón. Eddig bírtam. Nem tudtam tovább visszatartani a könnyeimet.

Azt még éreztem, ahogy Chace óvatosan lehúz a kanapéra és a fejemet az ölébe fekteti, de onnantól teljes sötétség...

Másnap, mikor ébredezni kezdtem, hihetetlenül éles fájdalom hasított a nyakamba. Lassan felültem és csak ekkor vettem észre, hogy az egész éjszakát a kanapén töltöttem, Chace-n fekve. Elmosolyodtam, ahogy a tekintetem az arcára tévedt. Még aludt. Régen láttam őt így.

Eszembe jutottak a gyermekkori reggelek, mikor ugyanígy egymás mellett ébredtünk. Minden este átszöktem Chace-hez, mert féltem egyedül. Főleg azokon az éjszakákon, mikor anyu és apu hosszasan veszekedtek egymással. Ilyenkor jó volt a bátyám biztonságot nyújtó karjaiba menekülni...

Akaratlanul is elkalandoztak a gondolataim. Mi lenne, ha nekem lenne egy kislányom, aki hozzám szalad, ha valami nyomja a lelkét. Ha valaki kicsúfolja az iskolában és majd én leszek az, aki meg tudja védeni, aki menedéket nyújt neki.

Eljátszottam a gondolattal, hogy ott lehetek majd az első születésnapján, az első nap, mikor iskolába megy, az első nap, mikor ajándékot kap. Az első nap, mikor találkozik az apjával...

Meghoztam a döntést. Egyszerűen képtelen lettem volna kioltani egy pici, emberi életet. Bárhogy is alakul, vállalom a kockázatot! Mostantól kezdve, ő volt számomra a legfontosabb a világon. A lányom... Bár még nem tudtam, hogy milyen a pici neme, valahonnan megéreztem, hogy nekem lányom lesz!

Lassan Chace is ébredezni kezdett. Halvány mosoly kúszott az arcára, miután egy puszit nyomott az arcomra. Nem szólt semmit, csak egyszerűen felállt és a hálószoba felé vette az irányt. Szinte biztosra vettem, hogy Ashleyhez siet ennyire...

Ahogy így néztem a távolodó alakját, körvonalazódni kezdett bennem a tervem. Bár az elhatározásom szilárd volt, úgy éreztem szükségem van még egy kis időre. Nem tudok ilyen hirtelen elszakadni Roberttől. Szükségem van rá, annak ellenére, hogy nem maradhatok vele...

***

A következő két hétben egy szabad percem sem volt. Újabb előadások vették kezdetét a színházban és a bátyámék esküvője is napról napra egyre közeledett. Időm sem volt a babával foglalkozni és mivel a reggeli rosszulléteim egy csapásra elmúltak, semmiben sem akadályozott a létével. Robertnek persze egy szóval sem említettem, annak ellenére, hogy továbbra is együtt voltam vele. Ugyanúgy és ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk.

Én még mindig szeretem, és mindig is szeretni fogom, de tudom, hogy a napjaink meg vannak számlálva...

Szombat reggel, a szokottnál korábban keltem és amint kinyitottam a szemem Robert tekintetével találtam szemben magam. Meglepett, hogy ő is fent van.

- Beszélnünk kell – mondta komolyan.

Megijesztett ez a hangsúly. Jobban megnéztem Rob arcát és csak most vettem észre, mennyire fáradtnak látszik. Talán egész éjjel nem aludt...

- Destiny, azt hiszem muszáj lesz túllépned ezen a baba dolgon... – egy pillanatra meghűlt bennem a vér – az éjszaka többször is forgolódtál és valami kisbabáról beszéltél. Ha ez még mindig, az a bizonyos beszélgetés következménye, akkor kérlek, felejtsd azt el. Nem szeretném, ha miattam lennének rémálmaid – simított végig az arcomon.

Megkönnyebbülten hallgattam végig Robertet. Pontosan tudtam, hogy arra az estére gondol, mikor elmondtam neki, hogy én nem szülhetek gyereket...

- Én így is szeretlek, és soha nem hagynálak el azért, mert nem lehet közös kisbabánk. Szeretlek – mondta újra, majd reggeli csók gyanánt, birtokba vette az ajkaimat.

Legszívesebben most azonnal elbőgtem volna magam. Robertnél jobb embert, apát, és férfit nem is kívánhatnék, mégis el kell őt hagynom.

- Szeretlek – néztem mélyen a szemeibe. Bár igazat mondtam, a szívem mégis belesajdult ebbe a vallomásba. – Készülődjünk. Nem szeretnék elkésni a bátyám esküvőjéről! – szálltam volna ki az ágyból, ám Robert finoman megragadta a karom és visszahúzott maga mellé.

- Vigyázni fogok rád! Nem hagyom, hogy kockáztasd az életed. Te mindennél fontosabb vagy nekem, még egy kisbabánál is.

Robert, ezzel megadta a kegyelemdöfést...