15. Fejezet

Sziasztok!

Nem győzök bocsánatot kérni, amiért tegnap nem sikerült meghoznom a frisst. Tudom, hogy én ilyet nem szoktam csinálni, de hétfőn volt egy interjúm, ami nagyon elhúzódott és miután Pestről hazaevickéltem, már nagyon késő volt...

Na de nem is ez a lényeg, hanem, hogy ma végre meghoztam Nektek a 15. fejezetet! :) Lássuk, hogy mi vár rátok: Hosszú és tartalmas beszélgetések, tehát tessék nagyon figyelni, mert kulcsmondatok fognak elhangzani, amik a későbbiekben is nagy szerepet fognak kapni... Fény derül Destiny rosszulléteinek okára, bár az már egyáltalán nem biztos, hogy ennek mindenki örülni fog...
Ashley és Chace kapcsolata mérföldkőhöz ér!
A végén pedig nem más, mint egy nyitva hagyott mondat vár rátok, pont ezért kíváncsi lennék: szerintetek, hogyan folytatódik a délután??? ;)

Még egyszer szeretném köszönteni köreinkben a 20. rendszeres olvasót, Ilonát és köszönöm annak a 12 olvasónak, akik a felméréssel bizonyították nekem, hogy velem vannak!

Jövő héten jelentkezem, addig pedig várom a véleményeiteket! Izgalmas fejezet lesz, azt garantálom!

puszi, Ivcsi

15. Fejezet – Destiny szemszöge

Váratlan esemény

Lassan elnyomott az álom... Hiába küzdöttem a fáradság ellen, képtelen voltam tovább nyitva tartani a szemem.

Elmosolyodtam, mikor megéreztem Robert ujjainak simogatását az arcomon. Csak most tudatosul bennem igazán, milyen jó is volt egy hetet együtt tölteni vele úgy, hogy közben nem kellett sehová sem rohannunk. Nem voltak próbák, nem voltak esti, éjszakába nyúló fellépések. Csak mi ketten voltunk...

Ma reggel is ugyanazt a görcsös érzést éreztem a gyomromban. Tanulva az előző napokból, sokkal óvatosabban ültem fel az ágyban, ám bármennyire is próbáltam vigyázni, amint függőleges helyzetbe kerültem rám tört a hányinger.

Amilyen gyorsan csak tudtam, kikászálódtam az ágyból és szinte futva közelítettem meg a fürdőszobát.

- Destiny! - hallottam Robert hangját, majd két kopogtatást az ajtón. - Minden rendben?

- Jól vagyok - préseltem ki magamból, egy számára megnyugtató mondatot, hogy még csak véletlenül se jöjjön be és így lásson... Egyébként sem lehetek valami szép látvány reggelente, arról már nem is beszélve, hogy nézhetek ki, a fürdő padlóján ülve.

- Dess… - hallottam újra Robertet, de már sokkal közelebbről. Majd egy kéz nehezedett a vállamra, mire azonnal felkaptam a fejem és szembetaláltam magam Rob aggódó tekintetével.

Lassan felhúzott a hideg kőről, én pedig a mosdóhoz lépve rendbe szedtem magam. Mire végeztem, Robert már a konyhában serénykedett.

Csendben leültem a konyhapulthoz és figyeltem őt.

- Mit eszünk? - kérdeztem kíváncsian, mikor felém fordult és lerakott elém egy tányért.

- Maximum egy vajas pirítóst.

- Micsoda? - az arcomról egyből letörlődött az iménti mosoly.

- Jól hallottad! - ült le velem szembe. - Egy hete így telnek a reggeleid. Szerintem épp itt az ideje, hogy elmenj egy orvoshoz. Muszáj kideríteni, hogy mi bajod van.

- Jó, de mi köze ennek a pirítóshoz? - húztam el a szám.

- Nem szabad megterhelned a gyomrod, mert úgy látszik, semmi nem marad benned.

Kezdtem úgy érezni, mintha Robert nem életem szerelme, hanem sokkal inkább az apukám lenne. Duzzogva majszoltam el a kissé megégett kenyérszeleteket. Dühített, hogy nem ehetem azt, amit szeretnék.  És az sem dobta fel különösebben a kedvem, hogy orvoshoz kell mennem.

- Ígérd meg, hogy még ma felhívod és kérsz egy időpontot.

- Ígérem - csókoltam meg újra Robertet. - Most már tényleg mennem kell. Este találkozunk - kezdtem hátrálni az ajtó felé, mire hirtelen visszarántott és egy újabb csókban forrtunk össze.

Nehezen ugyan, de végül sikerült elválnunk egymástól.

Egyből a bátyám lakására indultam, ahol Ashley már türelmetlenül várt rám.

- Szia.

- Szia - viszonozta a köszönésemet, majd megragadta a karom és szó szerint behúzott a lakásba.

A kanapéhoz vezetett és a kezembe nyomott egy halom magazint.

- Nem tudok választani! - fakadt ki és kétségbeesetten nézett rám.

- Nyugi. Pontosan ezért vagyok itt, hogy segítsek neked.

- Tudom és köszönöm, de annyira ideges vagyok. Két hét múlva esküvő és a ruhám még sehol…

Több órás adok-kapok következett. Amiket én mutattam, valahogy sosem voltak elég jók vagy pedig egyik sem tetszett neki igazán.

Hirtelen elfogott az a reggeli émelygés. Vettem pár mély levegőt, mire Ash rögtön megfeledkezett a magazin tartalmáról és rám függesztette tekintetét.

- Jól érzed magad? Kérsz egy pohár vizet?

Ahelyett, hogy válaszolhattam volna felpattantam a kanapéról és a fürdőt vettem célba. A vécé felett görnyedve adtam ki magamból azt a "fantasztikus" reggelit, amit még Robert készített nekem.

A tükörképembe merülve próbáltam valami logikát találni a rosszulléteim között, de rá kellett döbbennem, hogy nincs köztük semmilyen összefüggés! Jön, amikor jön.

- Jól vagy? - érdeklődött rögtön Ash, amint kiléptem a fürdőből.

- Azt hiszem - gondolkodtam el. Igazából nem éreztem semmit, azon kívül, hogy elképesztően éhes vagyok.

Ittam egy nagy pohár vizet, majd újra belemerültünk az esküvői ruhák válogatásába.

- Talán mégis igaza van Robertnek és ideje lenne elmennem egy orvoshoz! - filóztam félhangosan.

Ashley egyből felém fordult.

- Miért? Régóta tart ez az állapot?

- Körülbelül egy hete, minden reggel így ébredek, és ma úgy látszik, délelőtt is talált a szervezetem valami oda nem illőt - mosolyodtam el halványan és a figyelmemet ismét az újságnak szenteltem.

- Mikor mész a nőgyógyászhoz? – faggatózott tovább Ash.

- Nőgyógyászhoz?! – rökönyödtem meg. – Én csak egy általános kivizsgálásra jelentkeztem be! Biztos benyeltem valami vírust. Amúgy meg holnap.

- Jól van. Akkor most azonnal kérsz egy időpontot! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon, és a kezembe nyomta az asztalon lévő telefonomat.

- De hát mégis miért?

- Destiny! Te komolyan nem vetted figyelembe azt az eshetőséget, hogy állapotos vagy?

Az eddigi csodálkozásomat egy pillanat alatt felváltotta a rémület.

- Nem lehetek terhes! Ez egyszerűen képtelenség! Nem, nem és nem… - fakadtam ki, teljesen kikelve magamból. A hangom elcsuklott, majd a könnyeim is szépen lassan utat törtek maguknak.

Ashley egyből nyugtatni próbált, eleinte teljesen reménytelenül. Még én sem láttam rá esélyt, hogy egyhamar lecsillapodjak.

Egyszerűen képtelen voltam elfogadni, hogy esetleg gyermeket várhatok.

Mikor sikerült lenyugtatnom magam és elültetni a fejemben a reményt, hogy ez talán, csak egy tévedés, a még mindig a kezemben lévő telefonra néztem és rögtön tárcsázni kezdtem az orvosom számát.

Még a ma délután sikerült egy időpontot kicsikarnom. Egy perccel sem tudtam volna többet ebben a bizonytalanságban, nemhogy napokat várjak a vizsgálatra.

- Ugye eljössz velem? – néztem könyörgően Ashleyre, aki egy bólintással válaszolt, majd megölelt.

- Mi a baj? Miért lehetetlen, hogy állapotos legyél? – kérdezte.

- Három okból is. Az egyik, hogy mindössze egyszer voltam Roberttel. Másodszor, mindketten védekeztünk. Harmadszor pedig… - megakadtam. Nem akartam, hogy a betegségem emléke felszakítsa a sebeimet. Féltem erről beszélni.

- Ez még nem jelent semmit – közölte Ash, miután percek óta magam elé meredve ültem.

- Ezzel én is tisztában vagyok, viszont van még itt valami. Két évvel ezelőtt volt egy súlyos betegségem, ami miatt nem tudok kihordani egy kisbabát. Ezért nem akarom őt – akaratlanul is a hasamra csúszott a kezem – mert muszáj elvetetnem. Nem tarthatom meg, mert az az én életembe kerülne.

- Óh…

Láttam rajta, hogy fogalma sincs, mit is mondhatna most.

- Chace tudja, mi történt veled? – szólalt meg hirtelen.

- Nem. Ez anyu halála és Chace költözése után történt. Valószínűleg az akkor ért sokk is hatással volt arra, hogy ennyire súlyos következménye lett az akkori állapotomnak.

- Miről nem tudok? – hallottam meg a bátyám hangját, majd az egyre közeledő lépteit…