30. Fejezet

Sziasztok! Vasárnap lévén ugyan a szokásosnál kicsit később, de meghoztam a következő fejezetet. Ami már kereken a harmincadik. Azoknak az olvasóknak, akik kedvelik Chace-t megsúgom, hogy ebben a részben sokat lesz jelen ;) (igen, talán emiatt is ez az egyik kedvenc részem) Ami Kellant illeti, látom hogy sokatok hiányolja, de nyugi jövő héten jön ő is. Aztán ahogy Ivu is írta, meglátjuk hogy megérte-e sóvárogni utána... A fejezetről pár mondatban: Dess és Chace végre megejtenek egy régóta esedékes beszélgetést. Dess egyre több időt tölt testvérével. Valamint, hogy ne unatkozzatok, lesz egy-két meglepetés is, de hogy mi azt nem árulom el ;P Azoknak akik írtak kommentet nagyon köszönjük. Nem is szaporítom tovább a szót. Kellemes olvasást! Ajánlott zene: Miley Cyrus -The Climb Puszi: Csillu 30. Fejezet – Destiny szemszöge Elmúlt idő Október… Két hét telt el azóta, hogy beszéltem Chace-el. Azóta nem hallottam felőle. Nem kerestem és ő se engem. Nem lehettem biztos benne, hogy megértette az üzenetet, amit közölni akartam vele. Október eleje van. Az elmúlt napokban ki sem mozdultam a kórház falai közül. Minden egyes reggel, arra ébredtem, hogy itt egy új nap, egy új lehetőség! De semmi sem történt… A mai reggel is pontosan ilyen volt. Reménnyel telve nyitottam ki a szemem, ám ismét csak a mozdulatlan testemet láttam, ahogy az ágyon fekszik. Csalódottan járkáltam fel s alá, mikor hirtelen eszembe jutott valami. Úgy döntöttem elég ebből… November… - Destiny! Megijesztettél. - Tudom. – vontam meg a vállam. – Pontosan ez volt a célom. – mosolyogtam tovább, amivel sikeresen elértem, hogy Chace is elengedje magát egy kicsit. - Tuti sírba viszel ezzel, az egyszer itt, másszor meg ott vagyok effektussal. Örülnék, ha a jelenlétemben mellőznéd ezt a képességedet. – vonta össze a szemöldökét, szigorúan. - Rendben. – feleltem csalódottan, lehajtott fejjel. Amit Chace mondott, eszembe juttatta azt, amikor Robert ugyanerre kért… Az emlék éles késként hasított belém, de nem akartam, hogy ebből bármire is felfigyeljen a bátyám, így hát gyorsan összeszedtem magam és újfent jött vigyorral a képemen néztem vissza rá. - Hiányoztál. – közöltem vele egyszerűen. - Te is nekem. – ölelt meg. - Mit szólnál, ha beszélgetnénk egy kicsit? Lenne pár kérdésem. Hiába találkozgattunk mostanában rendszeresen, egy témát mindketten szándékosan kerültünk. Méghozzá azt, hogy a mi kapcsolatunk miért romlott meg olyan hirtelen három évvel ezelőtt. Azzal tisztában voltam, hogy Chace és apu kapcsolata merőben átalakult anyu halála után. De hogy a kiváltó ok mi volt, azt sosem mertem megkérdezni… egyikkőjüktől sem! - Dess, min gondolkodsz? – térített magamhoz Chace. - Semmin. – vágtam rá egyből, de láttam rajta: nincs rá relatív esélyem, hogy ezt el is higgye nekem. Így hát nem volt más választásom, ha kicsit félve is, de feltettem neki azt a kérdést, amit három évig mélyen elnyomtam magamban: - Chace! Miért hagytál egyedül? Hosszú csend következett. A bátyám ledermedve ült a kanapén, tekintetét a földre szegezve… - Miért mentél el? Nekem épp olyan nehéz volt, mint Neked! Ott hagytál, mikor tudtad, hogy szükségem lenne rád! Hiányoztál, nagyon… és biztos vagyok benne, hogy együtt átjutottunk volna ezen is! Miért? – fakadtam ki. - Shhh… - nyugtatott Chace, miközben szorosan magához ölelt. A könnyeim hirtelen záporozni kezdtek és nem is tudtam nekik gátat szabni. Csak sírtam… Úgy éreztem, most jön ki belőlem mindaz a feszültség, amit egészen idáig elfojtottam. Most jöttem rá, mekkora szükségem lett volna abban az időbe a bátyám támogatására. Talán, ha akkor mellettem van, most nem kerültem volna ebbe a helyzetbe. Sokkal több önbizalom lenne bennem és még az is lehet, Los Angeles közelébe se néztem volna… Gyorsan kivertem ez a gondolatot a fejemből! Bármennyire fájt is, hogy ebbe az állapotba kerültem, valahol (nagyon mélyen) egy kicsit azért élveztem. Sok olyan dolgot tapasztaltam meg, amit ezelőtt talán el sem hittem volna. Lehet, hogy ez egy lecke volt a számomra. Meg kell tanulnom elfogadni úgy az életemet, ahogy azt én alakítottam… Anyu halála után semmivel sem törődtem. Csak teltek a napok, anélkül, hogy én részese lettem volna. Senki és semmi nem számított. Azért költöztem az angyalok városába, hogy önálló életet kezdjek. De úgy látszik nem ez lett a legmegfelelőbb megoldás, vagy ha jobban belegondolok, talán mégis… Hiszen merőben megváltozott az életszemléletem. - Jobban vagy? – kérdezte és egy kicsit elhúzódott tőlem, hogy lássa az arcomat. - Azt hiszem… - préseltem ki magamból, de a hangom elcsuklott. - Ez nem volt túl meggyőző. – nevetett fel Chace. Óvatosan kisimított egy tincset az arcomból, majd letörölt egy könnycseppet… Hálás mosoly küldtem felé. Őszintén hálás voltam neki mindazért, amit értem tett, ám egy dolgot még mindig képtelen voltam felfogni. Tudnom kell a választ! Nem érdekel mi lesz a következménye vagy, hogy kinek ártok esetleg használok vele… Nekem ezt tudnom kell! - Szeretném, ha válaszolnál. – kezdtem, mikor sikerült teljesen megnyugodnom. - Fogalmam sincs. – fordította el a tekintetét rólam. – Igazából fogalmam sincs, mit éreztem akkor. Egyszerűen, azt hittem az lesz a legjobb, ha én elmegyek. De – nézett ismét rám – nem akartam fájdalmat okozni, főleg nem Neked! Ha legalább csak sejtettem volna, min mész keresztül, mindent másképp csináltam volna… Úgy sajnálom! - Én is… De most már nem tehetünk semmit, ami megváltoztathatná a múltat. Használjuk fel azt a maradék időt, amit még együtt tölthetünk. - Mire célzol ezzel? December… A tél, itt Los Angelesben semmiféle változást nem hoz, mint más országokban, vagy városokban. Itt ugyanolyan meleg és napsütéses az év e szakasza, mint bármely másik hónapban. Ám ezen a reggelen valami megváltozott. Mikor felébredtem, nem a megszokott helyen voltam. Bár minden nagyon ismerős volt, mégsem tudtam, hol vagyok és főként azt nem, hogy hogyan kerültem ide! Kíváncsian ültem fel és megpróbáltam magam elhelyezni térben és időben… Ashley nappalijában feküdtem és lassan az is derengett, hogy miként kerültem ide. Túl sokat beszélgettünk az éjjel Chace-el és ragaszkodott hozzá, hogy itt aludjak. Feltápászkodtam a kanapéról és lehunytam a szemem… - Hova, hova? – hallottam meg a bátyám hangját, majd pár másodpercen belül, megéreztem a kezét a vállamon. – Ne menj el. - Rendben. – fújtam ki az eddig bent tartott levegőt és szembefordultam Chace-el. Míg ő és Ashley reggelit készítettek maguknak, én a konyhapultnál ücsörögtem és figyeltem a serénykedésüket. Természetesen muszáj volt Ashleyt is beavatni a történetembe, mivel sok időt töltöttem Chace-el, elkerülhetetlen volt, hogy előbb vagy utóbb mindenre rájöjjön. Így, hogy ezt megelőzzük, mi avattuk be őt. Egészen elképesztő volt, ahogy fogadott. Mintha egy ugyanolyan ember lennék, mint ő vagy bármelyik ismerőse. Egyáltalán nem csinált az egészből nagy ügyet, sőt rögtön úgy éreztem, hogy remek barátnők leszünk. - Kérdezhetek valami? – fordultam Ashleyhez, a reggeli közben. - Persze. - Tudsz valamit Robertről? Az arckifejezésük láttán, biztosra vettem, hogy nem csak magamat, hanem őket is megleptem ezzel a hirtelen jött kérdéssel. Igazából én sem tudtam, mi ütött belém, miért vagyok erre kíváncsi. Egyszerűen csak tudni szerettem volna, hiszen már majdnem három hónapja semmit sem hallottam róla… Zavartan pillantgattak egymásra, végül Chace szólalt meg: - Muszáj válaszolni? - Igen. – bólintottam. - Gondolom feltűnt, hogy Hayley már nem lakik itt. – kezdte, de itt meg is akadt. Én ezt a kis időd, arra használtam, hogy átgondoljam az imént hallottakat. Én azt hittem, Hayley hazaköltözött, de ezek szerint túlságon jóhiszemű vagyok… - Robert és Hayley szorosabbra fűzték a kapcsolatukat és most együtt élnek. Robert lakásában… Szó szerint sokkol az, amit Chace mondott. Nem akartam hinni a fülemnek. Tehát igazam volt… Chace nem értette, mit akartam neki üzenni azzal, hogy ne bízzon az unokatestvérünkben! Meg kellett volna akadályoznia, hogy ez megtörténjen… Gyorsan cselekedtem, gondolkodás nélkül: letéptem magamról a nyakláncot, majd magam elé képzeltem Robert hálószobáját és csak reménykedtem, hogy nem fog észrevenni. Senki sem volt ott… lassan az ajtó irányába indultam és óvatosan kinyitottam. Kiléptem rajta és ebben a pillanatban szembesültem azzal, amit soha életemben nem akartam látni… Hayley és Robert a kanapén feküdtek, miközben heves csókokat váltottak egymással. Hayley arcára elégedett vigyor rajzolódott ki. Tudtam, hogy csak erre vár… Nekem akart fájdalmat okozni és ez sikerült is neki… Éreztem, hogy a könnyeim szúrják a szemem. Egy-egy végiggördült az arcomon. Újfent lehunytam a szemem és pillanatok múlva már a saját szobámban voltam. Magányra volt szükségem, hogy mindent alaposan átgondolhassak… Most már biztosan tudtam, hogy megvalósítom azt az elhatározásomat, ami még egy Chace és köztem folyó, novemberi beszélgetés után fogalmazódott meg bennem… Nem akarom ezt így tovább folytatni! Véget akarok vetni ennek az egésznek és pontosan tudtam, hogy ebben egyetlen személy lehet segítségemre: Robert.