14. Fejezet

Sziasztok!

Ismét hétfő, ismét itt vagyok és ismét az éjjeli baglyok fognak tapsolni... Nincs magyarázat, inkább nézzük a fejezetet:
14. részt hoztam el ma Nektek, ami egészen szép szám! :) Én minden egyes héttel csak csodálkozok, hogy már ennyire előre járunk, nekem pedig jócskán kezd elfogyni az előnyöm... Ugyanis úgy érzem, most jött el az a pont, hogy meg kell osztanom Veletek valamit.
Az utóbbi időben nagyon kevés időt fordítottam a történetem írására. Ennek oka pedig nem az időhiányom volt! Sokkal inkább az, hogy egy olyan kritikát kaptam, amitől padlót fogtam és másfél hónapja egyetlen sort sem írtam! (Tanúm is van rá, úgyhogy nem kamuzok!) Tegnap vettem kezembe komolyabban is a billentyűzetet és kezdtem el folytatni Dess és Rob történetét. Én nem így képzeltem és terveztem... De ez jött: egy kis válság. De most már nagyon remélem, hogy vége ennek az időnek, és újra tudok a Szav-ra koncentrálni. ;)

És akkor néhány szó a fejezetről: nem is tudom... Nem igazán lesznek világot megváltó, nagy történések. 4 héttel később járunk, majd még tovább peregnek a napok...

Jó olvasást!
puszi, Ivcsi

u.i.: Köszönöm Minänak, hogy véleményezte az előző fejezetet. Ez nagyon-nagyon sokat jelentett nekem! :)
És ígérem én is válaszolok azokra, amelyek még elmaradtak. ;)

 

14. Fejezet – Robert szemszöge

Napok

Több mint négy hét telt a premier óta. De ebben a négy hétben egyetlen percem sem volt. Egész nap próbák, majd este rendszerint előadások. Bár élveztem, amit csinálok, hiányzott egy kicsit a szabadságom és persze Destiny.

Csupán a színház falain belül találkoztunk egymással, de ez közel sem volt elég! Sokkal többet akartam belőle, minthogy a színpadon egy közös jelent során láthatom őt.

Az előadásoknak későn lett vége, és az egész napos próbák teljesen lefárasztottak, így bármennyire is szerettem volna többet találkozni a szeretett nővel, ez valahogy minden egyes nap elmaradt. Általában hulla fáradtan estem haza és rögtön be is dőltem az ágyba.

Az egyik éjjel nagyon rosszul aludtam. Fogalmam sem volt, mi ütött belém, de csak forgolódtam és sehogy sem tudtam elaludni. Végig Destiny körül forogtak a gondolataim. Nagyon rég nem is beszéltünk egymással és őszintén szólva sejtésem sincs arról, hogy van. Vagy egyáltalán mi van vele...

Elhatároztam, hogy reggel azonnal felhívom és elviszem reggelizni.

Szerencsére nem kellett őt sokáig győzködni. Biztos voltam benne, hogy Dess is megsínylette ezt a távolságtartást. Borzasztóan hiányzott és úgy éreztem, ebből most volt elég! Nem hagyhatom, hogy megromoljon a kapcsolatunk. Szükségem van rá és a világ minden kincséért sem kockáztatnám az elvesztését!

- Szia – ült le velem szemben, már a kávézóban.

- Szia – néztem fel az étlapból, és elmosolyodtam.

A kezem az asztalon pihenő kézfejére csúsztattam. Pozitív volt, hogy nem húzódott el. Talán egy kicsit megkönnyebbültem.

- Rendeltem neked kávét.

- Köszönöm – mondta csendesen.

- Valami baj van? – kérdeztem, mert bár egy halvány mosoly ott játszadozott az arcán, a tekintete hihetetlen szomorúságot tükrözött.

- Hiányoztál – suttogta, majd mit sem törődve az étterem többi vendégével, az ajkaim után kapott és hosszas csókot váltottunk. – Meg ez is – közölte egy széles vigyorral, mikor visszaült a helyére.

Hihetetlen könnyebbséget éreztem. Szeret... Még mindig szeret.

- Szeretlek – mondtam, és most én húztam közelebb magamhoz, hogy újabb csókolt válthassunk egymással.

- Én is szeretlek.

A mosoly rendíthetetlenül ott ült a vonásain és a tekintete, minden egyes alkalommal, mikor rám nézett, ragyogott. Boldog voltam és tudtam, hogy ezt főként neki köszönhetem.

Sokáig beszélgettünk, és észre sem vettem, hogy ilyen gyorsan repül az idő.

- Azt hiszem mennünk, kéne a színházba – pillantottam az órámra.

- Nekem csak este kell bemennem, az előadás előtt. Ma csak Ti próbáltok – kacsintott rám. – De nagyon szívesen elkísérlek – állt fel és a kabátja után nyúlt, majd összekulcsolta a kezünket és együtt indultunk a Music Centerbe...

Újabb két hét telt el, Destiny nélkül... Fogalmam sincs, meddig fogom bírni ezt még így, Destiny érzéseiről már nem is beszélve.

Félve nyitottam ki a szemem, ugyanis nem akartam elhinni, hogy a tegnap este tényleg megtörtént. Hogy Destiny tényleg feljött a lakásomra, majd a fél éjszakát végigbeszélgetve, egymás mellett aludtunk el.

Majdnem hat hét folyamatos munka után végre kaptunk egy szusszanásnyi időt, és én ennek minden percét ki szerettem volna használni, hogy végre kettesbe lehessek Destinyvel.

Oldalra fordultam, hogy meggyőződjek arról, Dess még mindig mellettem fekszik e. És szerencsére nem kellett csalódnom. Ott volt a jobb oldalamon.

Biztosra vettem, hogy még alszik. Halkan szuszogott és a takaró majdnem a feje búbjáig eltakarta őt.

Mosolyogva kászálódtam ki az ágyból, majd miután elvégeztem a fürdőszobai teendőimet és felöltöztem, valami reggeli után kezdtem kutatni. Ám a hűtő csak úgy tátongott az ürességtől. Tanácstalanul néztem ki az ablakon, miközben a kávéfőző zúgását hallgattam...

Hirtelen ugrott be egy ötlet és nem is tétováztam sokat, visszasiettem a szobába, hogy Destinyt minél előbb fel tudjam kelteni.

Csakhogy a hálóban nem találtam... Bekopogtam a fürdőszobába, ahonnan egy halk nyöszörgést hallottam. Kicsit megnyugodtam, hogy legalább tudom, hol van, de ez a hang cseppet sem volt bíztató.

Leültem az ágy szélére és vártam. Tíz perc után, lassan kinyílt a fürdő ajtaja én pedig rögtön felpattantam.

- Jól vagy?

- Igen – vágta rá egyből, de az arca elég sápadtnak tűnt.

Kisétált a nappaliba, majd leült a kanapéra. A fejét a háttámlának döntötte, a szemeit pedig szinte azonnal lecsukta.

- De hát, mi történt? – érdeklődtem, mikor a két bögre kávéval a kezemben, leültem mellé.

- Fogalmam sincs. Már így ébredtem fel. Lehet, hogy elrontottam valamivel a gyomrom. De már sokkal jobban érzem magam – mosolygott rám végül, és a forró ital után nyúlt. – Köszönöm.

Egy órával később, Destinyn már nyoma sem volt a reggeli rosszullétének. Én pedig úgy gondoltam, most a legalkalmasabb az időpont, hogy felvessem az ötletem. Hisz a friss levegő valószínűleg nem fog rosszat tenni.

- Arra gondoltam, – kezdtem bele, – mivel egyikünk sem dolgozik, elmehetnénk egy kis kirándulásra.

Kíváncsian nézett felém, de nem láthatott mást, csak a széles mosolyt az arcomon.

- Olyan szép idő van – győzködtem tovább, látva a bizonytalanságát.

- Ez tény. De mégis hová mennénk?

- Az legyen meglepetés – kacsintottam és belekortyoltam a kávémba. – De előtte elviszlek reggelizni! – közöltem vele, ellentmondást nem tűrően.

Destiny is gyorsan letusolt, én pedig valami kényelmesebb öltözék után néztem.

- Csinos vagy – bókoltam Destinynek, amint kilépett a nappaliba.

- Ezt elviselném minden reggel – fészkelte be magát az ölembe és szorosan hozzám bújt.

Nem sokkal később már a kocsihoz sétáltunk le egymás kezét fogva. Bár meglepetésnek szántam az úti célunkat, Destiny az egész út során kíváncsiskodott, így kénytelen voltam beavatni őt a tervembe.

- Annyit mondok, hogy elmegyünk ebből a forgatagból – kacsintottam rá.

- Kérlek – suttogta, olyan hangon, aminek képtelen voltam ellenállni.

- Egy olyan helyre viszlek, ahol már nagyon régen jártam. Egy egyszerű kis erdő széli tisztás, de nekem nagyon sok emlékem fűződik hozzá.

Destiny bólintott és tudtam, hogy most már nem fog faggatózni. Én sem mondtam többet. Leállítottam a motort, majd az erdőn keresztül kijutottunk a gyönyörű, virágokkal borított mezőre.

- Mi köt ide? – kérdezte Dess csendesen, mikor egy ideje már a fűben feküdtünk és néztük a fölöttünk elúszó felhőket.

- Menedék – mosolyogtam. Az emlékek hihetetlen erővel törtek rám.

Szerettem ide elmenekülni... Egyedül! Most mégis boldog voltam, hogy valakivel megoszthatom ezt a csodát, ezt a nyugalmat, amit ez a hely adni tud nekem...

Van-e jobb, mint egy nyári délutánon megszökni a városból és a fűben heverészve az égen vonuló bárányfelhőket nézni, figyelni, ahogy a felhők közt bujkáló nap fényétől függően az ég hol vakító, hol tengermély kék, a szeretett nővel a karjaim közt?