13. Fejezet

Sziasztok!


Nyár van, nyár... (aki eddig nem vette volna észre.) De hiába van nyár, nekem sajnos semmi időm nincs és lehet, hogy ez is közrejátszott eme késői frissben, de bevallom őszintén az is, hogy elfeledkeztem a blogról... Mindegy is, a lényeg, hogy mától egy teljes hétig olvashatjátok a 13. fejezetet:
Most már talán mindenki számára tisztázódik a helyzet, Robert szemszögén keresztül. Ugyanis Robertnek sikerül felismernie, hogy mit is rontott el és ezen nem is rest változtatni, aminek pedig meg is lesz az eredménye...


Jó szórakozást és olvasást kívánok a fejezethez!
puszi, Ivcsi

 

13. Fejezet – Robert szemszöge

Csak egyetlen szó!

Széles vigyorral az arcomon jöttem le a színpadról, közvetlenül Destiny mögött. Amint mindketten leértünk, megragadtam a derekát és megpördítettem a levegőben egyszer, majd másodszor is.

Az ajkai széles mosolyra húzódtak és boldog kacaj tört fel a torkából. Öröm volt rá nézni. Biztosan tudtam, hogy boldog, ahogy én is az voltam.

Leraktam a földre, mélyen a szemébe néztem és kimondtam azt a szót, amivel feltártam az érzéseimet előtte... Nem gondolkodtam. Egyszerűen az érzéseimre hallgattam.

- Szeretlek!

A mosoly egy szempillantás alatt letörlődött az arcáról, én pedig kétségbeesetten vártam, mi fog történni ezek után.

Elszakítottam róla a tekintetem, majd hátráltam két lépést...

Ám ekkor teljesen váratlan dolog történt. Időm sem volt felfogni, Destiny egyszerűen sarkon fordult és elfutott. Hosszan néztem utána, míg el nem tűnt az egyik folyosón.

Bár rémlett, hogy mondott valamit, a tudatomig már nem jutottak el a szavai.

Amint magamhoz tértem a döbbenetből, rögtön Destiny után indultam. Ám Lea az utamat állta.

- Hova, hova? – tette a kezét a vállamra és maga után húzott, az ellenkező irányba. – Ma volt a premier. Ugye nem azt remélted, hogy meglóghatsz? Akkor nagyon sajnálom...

De én valahogy nem láttam azt a sajnálatot a szemében. Mit sem törődve velem, azzal, hogy én mit szeretnék, elindult a színház előterébe, ahol nagy tömeg várakozott rám és Naomira, aki, amint kiléptünk a liftből egyből mellettünk termett.

- Téged is elkapott? – suttogta a fülembe.

Pontosan tudtam, hogy Leára gondol. Bólintottam.

Egyenesen a tömeg felé tartottunk, miközben végig magamon éreztem Naomi tekintetét. Megtorpantam. Elkaptam Naomi csuklóját, ezzel őt is megállásra kényszerítve.

- Ments ki! Kérlek... – húztam félre. – Helyre kell hoznom valamit.

- Rendben – mosolygott én pedig amilyen gyorsan csak tudtam az öltözők felé indultam.

Ahogy Lea kiejtette az utolsó szót a száján, azonnal tudtam mit kell tennem. Nem Destiny volt a hibás! Sokkal inkább én... Félreértettük egymást és ezt neki is tudnia kell!

Nem azért tettem azokat a mozdulatokat, mert ő nem válaszolt semmit. Egyszerűen csak időt akartam neki adni, de pont ezzel tettem tönkre mindent...

Nem törődtem azzal, hogy kopogjak. Egyből benyitottam azon az ajtón, amelyen Dess neve díszelgett. De az öltöző teljesen üres volt. A tükör előtti asztalról eltűnt az összes cucca. Egyedül a fellépő ruhája volt a szék háttámlájára akasztva.

Gondolkodás nélkül feltéptem az ajtót és végigjártam az összes folyosót, hogy Destinyt megtaláljam. Egy tíz perces bóklászás után rá kellett jönnöm, hogy az épületben nincs. A hátsó bejárathoz siettem, ami egyből a parkolóhoz vezetett.

Körbenéztem, hátha meglátom valahol, de csupán Chace alakját fedeztem fel, a kocsijának dőlve. Elindultam felé.

- Hol van Destiny? – támadtam le egyből.

- Mit műveltél vele? – tett nekem szemrehányást.

- Semmit! Esküszöm... Chace! Muszáj beszélnem vele.

- Ashleyvel van – kaptam meg a választ, a kérdésemre már sokkalta nyugodtabb hangnemben.

- Rendben. És hol van Ash?

- Ott – mutatott a színház irányába, ahonnan épp Destiny és Ashley lépett ki.

Legszívesebben most azonnal odaszaladtam volna hozzá, de nem akartam, hogy támadásnak érezze, ezért nyugodtan vártam, hogy ideérjenek hozzánk.

Míg én végig Destinyt néztem, ő töretlenül, földre szegezett tekintettel közeledett. A léptei lassúak voltak... túl lassúak és én alig bírtam magammal. Biztosra vettem, hogy nem vett észre, viszont Ashley már messziről méregetni kezdett és szándékosan nagy ívben kikerült.

- Kérlek – formáltam az ajkammal a betűket, mélyen a szemébe nézve.

Elém lépett Destinyvel együtt. Lefejtette a kezét Dess válláról, majd Chace-hez sétált.

Megvártam, míg mindkettejük hallótávolságon kívülre kerül, hogy aztán csak az előttem álló nővel foglalkozhassak.

Őszintén szólva, még most sem voltam biztos benne, hogy tudja ki áll előtte és mi történik körülötte. Az álla alá nyúltam, hogy a szemébe tudjak nézni, ám azok csukva voltak. Ismerős volt az érzés. Mikor a kórházban ültem mellette, ugyanígy figyeltem Destinyt, miközben ő makacsul lehunyta a szemeit...

- Dess – suttogtam, mire azonnal rám szegezte a tekintetét.

- Mit akarsz még tőlem? – kérdezte, de erősen kellett küzdenie a könnyei ellen. – Nem volt elég...

- Micsoda? – szakítottam félbe. – Destiny! Én, szeretlek és semmi más nem érdekel, csak Te. Nem számít, hogy te nem mondod ki nekem az érzéseid. Tudom, hogy belül érzed – raktam a tenyerem a szíve fölé és elmosolyodtam. – Egy nap úgyis kimondod.

- Sajnálom... – kezdte.

Teljesen lefagytam. Ha most elmegy, akkor már biztos, hogy mindennek vége lesz. Csakhogy én nem akarom őt elveszíteni!

Ám ahelyett, hogy folytatta volna, a nyakamba borult. Csendben potyogtak a könnyei, miközben én nyugtatólag a hátát simogattam.

- Szeretnék hazamenni – súgta a fülembe, majd elhúzódott tőlem.

- Menjünk – fogtam meg a kezét és együtt indultunk az autómhoz.

A kocsiban egyikünk sem szólalt meg. Hagytam, hogy Destinynek legyen ideje átgondolni mindazt, ami ma történt. Szükségem volt rá és ma este nem akartam, hogy egyedül maradjon, így egyértelműnek tűnt, hogy az én lakásomra vigyem. És látszólag Destiny egyáltalán nem foglalkozott azzal, merre megyek... Egészen addig, míg a bejárati ajtóhoz nem értünk.

- Miért ide hoztál? – kérdezte, visszafordulva felém.

- Mert nem szeretném, ha ma este egyedül lennél – közöltem vele az igazságot, mire elmosolyodott és belépett az imént kitárt ajtón.

Amíg Destiny a fürdőben volt, addig én áthelyeztem a székhelyemet a kanapéra, Destinynek pedig a hálószobában ágyaztam meg. Egy negyed órán belül már mindketten az ágyunkban feküdtünk, de én személy szerint sehogy sem tudtam elaludni.

Hiába voltunk két hónapja is hivatalosan együtt Destinyvel, az éjszakát még soha nem töltöttük együtt. Leszámítva azt az egyet, mikor először csókoltam meg...

Az emlékek hihetetlen erővel leptek el, de mindegyik felidézése csak megerősített a Destiny iránti érzéseimmel kapcsolatban.

A gondolataimból, egy halk csoszogás zökkentett ki. Kíváncsian nyitottam ki a szemem, de szükségem volt pár másodpercre, mire hozzászoktam a sötétséghez.

- Rob? – hallottam meg Destiny hangját, közvetlenül mellőlem.

- Hmm? – ültem fel.

- Én sem akarok egyedül lenni...

A keze után nyúltam és lehúztam a kanapéra. Bár a szobában teljes sötétség uralkodott, mégis láttam, hogy mosolyog. Nem gondolkodtam tovább...

Az ajkai után kaptam és olyan mohón, mint még soha ezelőtt, csókolni kezdtem. Ha Destiny nem állít le, valószínűleg itt a nappaliban, a kanapén nekiestem volna.

Egyetlen pillanatra sem szakadtunk el egymástól, így fogalmam sincs, hogy kerültünk végül az ágyamba. De igazából, most ez érdekelt a legkevésbé. Sokkal inkább foglalkoztatott az a tény, hogy Destinyt a karjaim között tarthatom, őt ölelhettem, őt csókolhattam...

***

Lassan kezdtem ébredezni... Ám amint kinyitottam a szemem, a tegnap este emlékei gyorsan magamhoz térítettek. Hirtelen ültem fel az ágyban, hogy minden egyes részletet újra és újra végiggondolva bizonyosodjak meg róla, hogy a tegnapi napot nem csak álmodtam...

Ám amint a tekintetem Destinyre tévedt, az ő mosolya egyből meggyőzött arról, hogy ami az éjszaka történt kettőnk között az valóban meg is történt.

- Szeretlek – súgta és az ajkai még szélesebb mosolyra húzódott.